Gazda versus Kling. Ketten egy borról.

Balassa Villő / Mézes-Mály Furmint 2015

Gazda Albert

Hát ez tisztára Hirtzberger, jut eszembe elsőre, és álmélkodva figyelem az anyagot, ami tükrös-halványsárgán mozog a poharamban. Nemcsak ugyanolyan gazdagon hömpölygős és komplex, karaktere is meglepően hasonló.

Persze nem tudom, Balassa Istvánnak mekkora öröm, ha legmagasabbra taksált furmintját kapásból máshoz mérem, de wachaui smaragdokkal játszani egy pályán talán mégsem méltatlanság. Hirtzberger pedig tényleg a nagymenők egyike, és egyebek közt arról híres, hogy válogatott tételei mindenki másénál sűrűbbek és koncentráltabbak.

Ez a Villő / Mézes-mály ugyanabba az iskolába járt. A színe 2015-öshöz illő módon világos, az illatok összetettsége viszont pillanatok alatt lenyűgözi az orrot. A virágok és gyümölcsök garmadáját tisztességes mineralitás ellenpontozza, áradóan dús világát némi furmintos akarnokság teszi teljessé. Jelentős test és ízek szétszálazhatatlan sokasága kínálja magát a folytatásban. Nem kell kutakodni rejtett rétegek után, minden világos, magától értetődő.

Közel járunk a harmóniához. A savak vidáman sziporkáznak, a cukor nem takar, kiteljesít, az alkohol nem éget, finoman csipked csupán. Nagy, de barátságosan, légiesen az, sehol semmi otrombaság. Élvezetes, itatja magát. Egyenesebb, tisztább, mint a korábbi évjáratok Balassa-szelekciói. Mintha direkt nekem készítették volna. Az egyik legvagányabb furmint, amit valaha kóstoltam.

Kling József

Vannak nagy borok, amelyek csak az agyamra hatnak, az érzékszerveimre nem. Az eszemmel persze értem a Villő / Mézes-Mály nagyságát, érzékelem gazdagságát és mélységét, de nem ver tőle hevesebben a szívem, nem varázsol el. Pedig olyasmit tud, amit tényleg csak kevesen: egyénisége van. Olyannyira, hogy azt gondolom, egyike lehet azoknak a boroknak, amelyek képesek megrajzolni Tokaj hasonlíthatatlan szárazfurmint-portréját.

Bizonyíték arra, hogy a termőhelyet és a fajtát egymásnak teremtették. Ilyenből azért még kevés van.

Nem Wachau, nem a Rajna vidéke és nem is Burgundia. A tokaji karakter mindent felülír. Ilyen illata nincs egy wachaui rizlingnek. Se íze. Ilyen csak a tokaji furmintnak van, az iskolázottság magas fokán: lila és fehér ibolya, rózsa, sőt rózsavíz és menta, keleti fűszerek és méz, leheletnyi méhviasz, fehér húsú gyümölcsök, őszibarack és alma.

Szikrázóan tiszta illatában makula az édesség. A természetes maradékcukor a magas alkohollal együtt túl sok. Geil. Elfedi többi értékét. És ahogy melegszik a pohárban, egyre erősebben tolakszik előre, maga mögé utasítva a távolban vibráló savakat, a mentás hűvösséget. Túltenném magamat rajta, ha mindezek után az ízben szikárabb, szárazabb volna. De nem az.

Pedig úgy sűrű, hogy közben légies, úgy tömény, hogy könnyű. Csak épp nem ízlik. Hangsúlyozom: itt, most, nekem. Balassa István „kisebb” borai valahogy közelebb állnak hozzám.

(Megjelent a Gusto magazin 2016 téli számában)