Életmód

Örömóda egy városvezetéshez

Fotó: Arnaud Bertrande
Szerző: Németh Ágnes
2017/10/21   |   13:15

Két éve a New York Times a Világ legjobb úti céljának kiáltotta ki Franciaország 6. legnagyobb városát, Bordeaux-t, pedig alig egy évtizede még csak egy zsúfolt, élhetetlen nagyváros volt. Vajon minek köszönhető a változás, és miért érdemes most felkeresni a borvidék központját?

Tíz évvel ezelőtt a Decanter magazin magyar kiadásának voltam a főszerkesztője, és a Vinexpo borkiállítás alkalmából Bordeaux-ba indultam. Hozzáteszem, előtte nem jártam ilyen eseményen, a budavári Borfesztivál volt az egyetlen hasonló rendezvény, amit ismertem, ezért úgy is csomagoltam, ahogy oda szokás menni. Kényelmes cipő, farmer, semmi extra.

A brit Decanteres kollégák meghívtak, hogy szálljak meg az ő bérelt házukban, én ezt boldogan el is fogadtam, bár kicsit aggódtam, mert Párizsból gyorsvonattal – a szupergyors TGV-vel – mentem, és tudtam, hogy hajnali kettő előtt nem érek oda. Ne aggódjak, majd megoldják, fogadnak illően. Sajnos a párizsi pályaudvaron várt az első kellemetlenség, hiába vette meg egy kollégám előre a vonatjegyemet, mivel nem tudtam bemutatni a céges hitelkártyát, újra meg kellett vennem a jegyet, bár nyugtattak, hogy ez csak formaság, vissza fogják utalni.

Erre a formaságra viszont ráment szinte az összes pénzem, a bordeaux-i taxis óráját már rettegve figyeltem, hogy mikor éri el a zsebemben lévő eurók számát. A taxis egyébként tanácstalan volt a cím láttán, mintha Ferihegyen egy vácrátóti tanyát mondtam volna be. Végül kitett a világ vége után kicsivel, még megkérdezte, hogy várjon-e (azt hiszem ezt mondta), majd elment. Minek is várjon, a visszaútra már nem lett volna pénzem. A ház csendes volt, bérelt autó a feljárón, helyben vagyunk, gondoltam, aztán a percek egyre hosszabbra nyúltak – nem ébredt fel senki sem kopogásra, sem csöngetésre.

Tanakodtam, hogy leheveredjek-e a teraszra, és bár pénzem nem volt, méltóságom igen, mi van, ha itt találják reggel a brit kollégák a magyar kollégát, hát az ciki. Így inkább elindultam gyalog (mondom, Vácrátótról...). És gyalogoltam hajnali kettőtől reggelig, éreztem a Gironde-folyó felől jövő párát, gondoltam is, hogy kell ez a sauternes-i botrytishez, és mentem, mentem, mendegéltem.

Mikor már a város széléhez értem, nagyon leültem volna, de a parkok berácsozva, padok sehol, a város rohant a dolgára és cseppet sem törődött velem. Reggel kilencre értem vissza a pályaudvarra, koszos és zsúfolt volt, az utolsó két eurómon egy zuhanyzást és egy kávét tudtam venni, és vártam jobb sorsomat.

Királyként visszatérni

Szerencsére hamar megoldódott minden, kijutottam a kiállítás buszával a Vinexpóra – ahol kialvatlanul, farmerban és sportcipőben teljesen nem odaillő voltam a kosztümös és öltönyös urak mellett –, ott összetalálkoztam néhány hazai kollégával, kaptam vigaszpezsgőt, utalás is érkezett a számlámra, szállást is szereztem, de az első bordeaux-i élményem mélyen beégett. Ahogy a hajnali falvakat elhagyva beértem a sötét homlokzatú házakkal teli közönyös városba, és semmi vonzót nem találtam benne.

Pár évvel később autóval megint felkerestük a Vinexpót, kis társaságunkkal igyekeztünk bejárni a várost, de a legtöbb negyed akkor is inkább Marseilles arabnegyedére emlékeztetett. Idén tavasszal aztán egy blogverseny első helyezettjeként megint bordeaux-i utat kaptam, de ezúttal egy ragyogó, fényben pompázó Bordeaux tárult elém, és nem csak azért, mert engem pompával kényeztettek.

Látjuk, hogy nem látjuk?

Idegenvezetőnk mintha regényből lépett volna ki: hatvanas karcsú úriember pepita öltönyben, fehér kesztyűvel, sétapálcaként lóbált esernyővel, komikus mozdulatokkal. Kiderült, hogy egykor modell volt, Vouge címlapra is került – nála franciább idegenvezetőt aligha lehet elképzelni. A neoklasszikus Le Grand Theâtre előtt állva kérdezte, hogy mit látunk, és mit nem látunk, és csak sokadszorra sikerült jó választ adni: nem látunk felsővezetékeket. Tágas és világos az egész tér, a kövezet is új, a csillogó villamosszerelvények nesztelenül szelik át a teret, a villanyt diszkréten alulról szedik, hogy ne zavarjanak minket a fenséges épületek csodálatában.

A téren pár lépést sétálva makettasztalt találunk a tér összes épületével. Mellette Braille-írás jelzi, hogy bár a látóknak is izgalmas felfedezni az arányokat, rácsodálkozni a várostervezés érdekességeire, de a vakoknak a makett maga a tér, amit így látás nélkül is átélhetnek. Ez a figyelmesség maximálisan jellemző mindenre, ami az új Bordeaux-ban átalakult, mindez Alain Juppé polgármester, korábbi republikánus francia miniszterelnök (Jacques Chirac elnöksége idején) határozott vezetésének köszönhető. Első lépésként kitiltotta a belvárosból az autókat, villamosok szállítják a járókelőket, és egycsapásra érdemes lett időzni a zaj és szmog után fellélegző tereken.

Második lépésként a kortól koszos homlokzatoktól szabadult meg igen szellemes módon: utasításba adta, hogy minden ház tisztítsa meg a homlokzatát, ehhez a készlet erejéig támogatást is adott. Lassan elkezdtek élni a támogatással, itt-ott tiszta épületek bukkantak elő, és bár támogatás már nem járt, kezdett divat lenni a tisztaság. Aki legtovább halogatta az épülettisztítást, annak azzal kellett szembesülnie, hogy már nem a világos a kirívó, hanem az ő kormos homlokzata sötétlik a sok szép között. Így az utolsó hullámban a szégyenkezők is nekiláttak a nagytakarításnak, ennek köszönhetően az egész belváros kivirult.

Az idősek maradnak, a fiatalok visszajönnek

A Le Grand Theâtre-től a folyó felé sétálva szűk utcák kanyarognak, tele kávézókkal, éttermekkel, sőt itt található a város (és egyben Európa) leghosszabb sétálóutcája, az 1,2 kilométeres Rue Sainte-Catherine. Az utca nem sík, van egy magasabb pontja, ahonnan lenézve bámulatos az elegáns boltok közt bolyongó tömeg látványa, modern kori zarándoklat a vásárlás templomaihoz.

A mellékutcákban furcsa buszjárat közlekedik, természetesen környezetkímélő és meglehetősen lassan megy: a sofőr azt figyeli, fel akar-e valaki szállni. A városrész lakói ugyanis nagyrészt idősek, és az ő maximális kényelmük érdekében született az a buszjárat, amelyik gyakran jár, lassan, és ott áll meg, ahol az öregurak és -hölgyek leintik, és ott szállnak le, ahol szeretnének. Ez ám a törődés, nem igaz?

A folyóhoz érve gyönyörködhetünk a Place de la Bourse szimmetrikus épületegyüttesében, és egy ötletes megoldásban: a parton állva, az épületek felé fordulva elterül köztünk és a paloták közt egy sekély, vízzel elárasztott tér, amely időnként gyerekeket örvendeztet meg itt-ott felszökő vízsugaraival, máskor pedig elcsendesedve tükröt tart a paloták elé – ez a Miroir d’Eau, azaz a víztükör, amely 3450 négyzetméterével világ legnagyobb ilyen tere.

A partot futók népesítik be, odébb egy sportfesztivál zajlik: mindenütt fiatalokat látunk, akik élvezik a városukat. Később, az egyik bordeaux-i birtok, a Château Pichon-Baron fiatal marketingese sokat mesélt a városról, és hogy milyen ott élni, és mindenben alátámasztotta idegenvezetőnk szavait: valóban megváltozott a fiatalok városelhagyó tendenciája, rájöttek, hogy jó a tömegközlekedés, megszépült minden, és sorra nyílnak a trendi lakáséttermek, „cool” borbárok, minek mennének máshova?

Az itt élő múlt

A Le Grand Theâtre épületével szemben áll az egykori Café de Bordeaux, amelynek gyakori vendége volt Victor Hugo, tetemes életművéből nem keveset itt vetett papírra. Toulouse Lautrec itt skiccelte fel az egyik csinos pincérnőt csodálva a híressé vált Antoine portréját. Borkedvelők számára azonban alighanem az egykori amerikai elnök, Thomas Jefferson a legfontosabb vendég, akit a patinás kávéház 30 000 palackos pincéje vonzott leginkább.

Jefferson legendás borőrült volt, szenvedélye állítólag adósságokba taszította, tokaji borokból is jócskán vásárolt, legnagyobb kedvence pedig Bordeaux volt. Kevesen tudják, hogy Jefferson 68 évvel megelőzte a máig használatos, 1855-ös bordeaux-i klasszifikációt, ő ugyanis már 1787-ben megalkotta a saját rendszerét amelyben osztályozta a bordeaux-i birtokokat. Kivételes ízlését dicséri, hogy kedvencei a későbbi besorolás élére kerültek, és ma is ott vannak, ilyen a Château Margaux, az Haut Brion vagy a sauternes-i Château Yquem.

A mesés épületegyüttes 2007-ben teljesen felújítva, de eleganciáját maximálisan megőrizve nyitott újra, azóta az Intercontinental lánc tagjaként a Le Grand Hôtel a dicső múlthoz méltón áll, és vár a XXI. század Lautrecjeire és Victor Hugóira.

Brit befolyás

Bordeaux a folyónak közönheti gazdagságát, ami nem is folyó, hanem tengertorkolat – ezt jelzi a tengertől elég távol elterülő, a torkolat két folyóága közt Entre-deux-Mers borvidék neve (tengerek között). A torkolatból induló és érkező, árukkal megpakolt (főleg cukorral és rabszolgákkal) hajók adójából szedte meg magát a település, amely – bár kevesen tudják – sokáig a brit koronához tartozott (XII–XV. század). Ekkor több angol arisztokrata élt a vidéken, akik felfedezték a hordalékos talaj áldásait, vagyis hogy a vidék alkalmas a kiváló borok készítésére.

Egyes birtokok nevében még ma is tetten érhető az angol befolyás (ilyen a Château Talbot vagy a Chasse Spleen), ma pedig egy skót személyében megint brit hatás érvényesül, igaz, ezúttal csak a tányérokon: a híres chef, Gordon Ramsay már a második éttermét nyitotta a városban, mindkettőt a patinás Le Grand Hôtel épületében. Az emeleti elegáns Le Pressoir d’Argent a nyitása utáni hónapokban megszerezte első Michelin-csillagát, idén februárban pedig a második csillag is felkerült.

Az étterem neve egy különleges szerkezetet jelöl, egy ezüst rákprést, amelyet gyakran használnak ma is az étteremben, különleges ceremónia, ahogy a csillogó szerkezettel kinyerik a tenger ízeit. A földszinti Le Bordeaux Gordon Ramsay a fentihez hasonlóan vegyíti a francia, főleg helyi gasztronómiát a brit gasztronómia legjobbjaival, de itt talán hangsúlyosabb a chef hazájának képviselete olyan finomságokkal, mint a Wellington-bélszín, a fish & chips vagy Ramsay emblematikus citromtortája.

Futurisztikus látogatóközpont

Bordeaux egyik legújabb látványossága nyomokban emlékeztet a hazai módira: az épület átadását többször elhalasztották, a költségvetése pedig folyamatosan nőtt, míg végül a tervezett 2014 helyett 2016 májusában adták át, a tervezetthez képest közel 20 millió euró többletköltséggel. A látogatók egyöntetűen úgy vélik, hogy megérte a pénzt és a várakozást, a La Cite du Vin méltón mutatja be a világ borászatát a világ talán leghíresebb borvidékének központjában.

A magyar vendég szíve nagyot dobban, amikor belépve egy több falra komponált filmen megjelennek Tokaj dűlői, és később is találunk hazai vonatkozást, az aszúkészítést például precízen elmagyarázzák a minden modern technikát kihasználó installációk. Egy függönnyel leplezett budoárban heverőkről a mennyezetet bámulva a bor és az erotika kapcsolatát taglalják, az egyik legszellemesebb megoldásnak köszönhetően pedig egy asztalhoz ülhetünk a leghíresebb sommelier-kkel és ételkritikusokkal – vagy legalábbis beszélő hologramukkal.

A plasztikus, monumentális kavicsra emlékeztető épületcsodában helyet kapott minden, amit borral kapcsolatban érdemes megmutatni és elmondani.

Legolvasottabb
Megtaláltuk a Dunakanyar legromantikusabb szállását
A diófán nemcsak nyaralni, telelni is lehet.... Tovább »
Veszprémben most a Szifon a legmenőbb
Békebeli hangulat és retró.... Tovább »
Letiltották a Gabko chilit egy étteremben
Olyan erős, hogy a vezetőség megtiltotta a pizza forgalmazását.... Tovább »
Íme a kemény sajtok királya
A parmezán egy csoda!... Tovább »
Megkóstoltuk a legjobb villányi bozsolét
Vagy velem van a baj, vagy ez a bor most tényleg egészen rendkívüli.... Tovább »
Legolvasottabb
Megtaláltuk a Dunakanyar legromantikusabb szállását
A diófán nemcsak nyaralni, telelni is lehet.... Tovább »
Veszprémben most a Szifon a legmenőbb
Békebeli hangulat és retró.... Tovább »
Letiltották a Gabko chilit egy étteremben
Olyan erős, hogy a vezetőség megtiltotta a pizza forgalmazását.... Tovább »
Íme a kemény sajtok királya
A parmezán egy csoda!... Tovább »
Megkóstoltuk a legjobb villányi bozsolét
Vagy velem van a baj, vagy ez a bor most tényleg egészen rendkívüli.... Tovább »
Olvasósarok