Ránézésre alig van különbség a rozék között, azért ebben a könnyed műfajban is lehet karaktert, stílust adni a bornak.

A svábok honosították meg ezt a borfajtát, ők készítették ugyanis a sillert, amely nem más, mint egy kicsit sötétebb rozé. Fuxli (fixli), ahogy a magyarországi németek nevezték, vagyis rókavörös.

A siller abban különbözik a rozétól, hogy valamivel hosszabb ideig hagyják ázni a szőlőt, így több színanyag válik ki a bogyók héjából. Szekszárdon és környékén nagy divatja volt a sillernek, nem véletlen, hogy a rozé hazai reneszánszában is nagy szerepet játszott ez a borvidék.

Van, aki csupán a kóla és a sör alternatíváját látja benne, mások szinte csak ezt a bortípust hajlandók fogyasztani.

Biztos forrásból tudom, hogy a borkereskedők egész évben roséból adják el a legtöbbet.

Népszerűsége töretlen, a választék egyre szélesebb, egyelőre úgy tűnik, nem lehet belőle eleget készíteni. Ebben a műfajban nem lehet nagyon mellényúlni, olykor viszont kiemelkedik egy-egy megkapóan szép tétel.

Ilyen Bősz Adrián 2017-es Classic Roséja.

Színe valahol félúton a baba- és a lazacrózsaszín között. Nehéz a képen visszaadni, mindenesetre szódával fröccsösítve valóban pirosas-narancsos árnyalatot kapott.

Intenzív, kifinomult illata nem a standard tuttifrutti, hanem színtiszta gurulós málna és diszkrét ibolya. Kékfrankos talán még sosem volt ilyen illatos.

Meglepően telt, húsos a korty, a málna-virág kombó szép ívet ír le, az elején a málna „édessége“, közepétől viszont üdítő fanyarsága dominál.

Savszerkezete és zamatgazdagsága olyan kiegyensúlyozott, hogy végig megőrzi borszerűségét, nem lesz belőle gyümölcslé akkor sem, amikor fröccsösítjük.

Önmagában is stílusos és karakteres, fröccsként még fokozódik benne az izgalom. A buborékok felerősítik intenzív aromáit és tartalmas szomjoltóvá emelik.

De azért csak óvatosan, mert nagyon itatja magát.