Álmodik a gyomor

2017. 09. 23., 12:25
Étel és irodalom
1227

Még manapság is sok téves vagy felületes képzet él Krúdyval kapcsolatban. Eszerint ő volt a nagy magyar gourmand, az evés kalifája, aki fejedelmi vacsorák mellé lehetőleg fejedelmi nőket is fogyasztott roppant kéjmámorokban.

Mindenekelőtt Huszárik Zoltán szép(elgő) filmje tehet erről. Mert ugyan ki felejthetné Latinovits Zoltán és a húsleves, valamint a belőle ezeregyéjszakai meseállatként felbukó velős csont kalandját a csodálatosan fényképezett jelenetben?! De ideje már némileg módosítani a legfeljebb másfél dimenziós Krúdy-portrén.

Krúdy a szó klasszikus értelmében nem volt ínyenc, soha nem kereste a rafinériát az étkezésben, beérte a lehető legegyszerűbb levesekkel, sültekkel, halakkal, de legkivált a különféle pörköltekkel. Egyik hőse, Bratfisch, Rudolf trónörökös állandó fiákerese csak és kizárólag pörköltet evett Bécsben és Budapesten. Mely pörköltek egyetlen célt szolgáltak: megágyazni a jeles számban fogyasztott fröccsöknek. Éppen így élt Krúdy is. És nagyon jellemző, hogy a Krúdy Zsuzsa által szerkesztett, Az emlékek szakácskönyve című novelláskötetben közreadott családi receptúra is csak ilyesfajta ételeket tartalmaz.

Arról nem is beszélve, hogy a világháború előtt az irodalom császárai közé számítható Krúdy 1919 után rendkívüli módon lezüllött; élete végén szegénységi bizonyítványt kellett kiváltania, villanyát kikapcsolták, és hagyatékában a legértékesebb tétel egy pakli (mellesleg hiányos) magyar kártya volt.

Az étkezésben Krúdy mindenevő volt, vagyis kissé igénytelen fogyasztó, másrészt plebejus, netán demokrata. Alig akad írónk, aki ennyire mélyen azonosult volna a szegényekkel, persze legkivált akkor, amikor ő is majdhogynem proletár szintre süllyedt.

Egy 1922-es újévi tárcája már a címben megüti az alapakkordot: A szegények naptára.  Az utolsó futam vége szinte himnikus:

„Még mindig nincs naptár, amely megírja, hogy: mit kell ebédelni Pesten, nincs utasítása a naptárszerkesztőnek, hogy: mit csináljunk, ha több nap óta nem ettünk, nem mond jótanácsot, hogy: mikor kezdjük a fűtést és mikor hagyjuk abba, tájékozatlanok vagyunk az évszakhoz illő ruházkodásban, a pipások hiába törik a fejüket, hogy: milyen dohányt szívjanak, a sörözők: hol kapják a legolcsóbb és legjobb sört, a mulatságkedvelők: hol lehet pénz nélkül nevetni, a jegyesek: hol vehetik a legszolidabb szilveszteri ajándékot, a betegek: hol találnak jó egészséget, a ruhátlanok: hol öltözködhetnek, a hontalanok: merre találnak fedelet, a világból kizártak és visszavonultak: megelégedést és visszatérést, az öngyilkosok: kellő örvényt a híd
karfája alatt, a szorgalmas polgárok: végrendelkezni való vagyont, az ifjak: jövőt, az öregek: olcsó temetést, a babonások: jó jeleket, a házastársak: sok gyermeket, az ínyesek: szilveszteri malacot, az írók: olvasókat, a katona: szép szeretőket, a boltos: víg vevőket, a szegény: jó szíveket. Még mindig nincs naptára a koldusok országának, Magyarországnak, amelyben meglássuk valódi arculatunkat.”

Ez a naptár azóta sem készült el, pedig manapság mindennél aktuálisabb lenne.

A konyhaművészet maszkja

Egyébként Krúdy konyhaköltészetének árnyaltabb elemzése  már az író életében elkezdődött, csak nemigen talált értő fülekre. Komlós Aladár a Nyugat 1932-es évfolyamában így írt Az élet álom című kötetről, mely szinte kizárólag „gyomornovellákat” tartalmazott: „Érdemes feladat volna megírni egyszer a magyar evés szellemtörténetét”. Persze erre Komlós se vállalkozott, mint ahogy a mai napig senki sem – ugyanakkor nem ártana számba venni a magyar evés szociológiáját sem. De itt és most be kell érnünk néhány apró adalékkal.

Komlós rögtön átlát Krúdy gasztronómiai álarcain: „Mert vigyázat! Nehogy azt higgye valaki, hogy Krúdy csakugyan nem akar mást mondani a hőseiről, csak azt, hogy szeretik-e s hogyan szeretik a savanyúkáposztát. A szakácskönyvi problémák itt takarnak valamit. (...) Az evésért való lelkesedés nem oly magától értetődő dolog ezeknél, mint Móricz hőseinél; inkább csak annak a kifejezésére szolgál, hogy - nincs egyéb, amiért lelkesedhetnének. Épp azért akinek enni támad kedve a Krúdy-figurák szakácskönyvi fiorituráinak olvasása közben, azt hiszem, nem értette meg e novellákat. A kiskocsma, ahol e novellák lejátszódnak, közvetlenül a nihilizmus partján fekszik, időbelileg pedig a fin de siécle korszakában van.”

Komlós a Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája című elbeszélést hozza fel példának, és szinte dadaistának nevezi, hiszen a zárlat szerinte teljesen abszurd: „Szortiment lapszerkesztő kitűnő gabel-frühstückjét írja le a Hét Bagoly nevű belvárosi vendéglőben s amely meglepetésszerűen úgy végződik, hogy a szerkesztő úr éjfélkor frakkba öltözik, mintha bálba készülődne s noha előző napon minden kedvére történt, szíven lövi magát. Miért? Az olvasó meghökkenve lapoz vissza, nem kerülte-e el valami a figyelmét. Nem, ennek az öngyilkosságnak semmi közvetlen oka nincs.”

Hát igen, közvetlen oka talán nincs. De akad sok más.

A kocsma: a lecsúszottak parlamentje

A kései Krúdy alakjainak élettér és egyben színpad a kocsma, nem az ínyenckedés otthona. Utóbbi már azért sem lehet igazi céljuk, mivel többnyire elég üres a pénztárcájuk. (A pincér álma című novellában az egész étlapot végigevő vendég egyszerűen megszökik a fizetés elől.) A vendégek zöme deklasszálódott, mindenki pária, mindenki árva és a saját életének kitaszítottja. Éppen az árvaság, a magány feloldására jön számukra kapóra egy kiskocsma. 

És közönséget is itt találnak maguknak. Persze ez a publikum azokból a figurákból verbuválódott, akik éppoly magányosak mint ők. Krúdy kocsmaelbeszélésiben a közönség és a színészgárda egy és ugyanaz. „Életkontárok”, hogy Krúdy egy kiváló elődje, Gozsdu Elek szavát idézzem. Számukra a kiskocsma az agora, a közösségi tér, pontosabban annak pótléka.

Ha megfigyeljük a „gyomornovellák dramaturgiáját, meghökkentően színházszerűnek találjuk az egész megformálását, a „cselekmény” felépítését. A parádés példa nyilván a Boldogult úrfikoromban című regény. Az egyik klasszikus színházi elv, az úgynevezett hármas egység követelményei szerint épül fel: a hely, az idő és a cselekmény harmóniája tökéletesen megvalósul benne, hiszen egyetlen nap alatt, délelőttől kora estig játszódik, egyetlen helyszínen.  Monológok váltakoznak itt duettekkel, triókkal. De a legfontosabb a magánbeszéd elve. Mindenki megpróbálja eldalolni a maga nagyáriáját, elszavalni a nagymonológját, hiszen itt a soha vissza nem térő alkalom, mert ki tudja, mikor lesz rá újabb lehetőség, lesz-e még holnap is kocsma, és lesz-e még holnap is olyan vendég, aki esetleg kiegyenlíti a vendéglőbe betérő pénztelen bohém számláját. (És e vendégek sejtése nem alaptalan, ugyanis nemcsak a Boldogult úrfikoromban végződik azzal, hogy a vendéglőt bezárják vagy új tulajdonos kezébe kerül, hanem – egyebek mellett – a Villásreggeli című novella is.) És megérjük-e egyáltalán a holnapot?

A halálközelség Krúdy kései művészetének egyik legfőbb motívuma. Aligha véletlen, hogy A pincér álma (és az Asszonyságok díja című korábbi regény) főszereplője egy temetésrendező.

És akkor értjük meg Szortiment szerkesztő urat, aki szíven lőtte magát egy kocsmalátogatás után. Dehogy dadaista tett ez! Éppenséggel a lehető leglogikusabb. Szortiment úr pontosan úgy vonja le a konzekvenciákat, mint a Boldogult úrfikoromban egyik figurája, a bukott kereskedő, az egész regény alatt a számlájáért aggódó Plac: „Plac öntudatos ember volt, tisztán látta a helyzetet, hogy ő már innen csak egyenesen hazamehet, haza, abba a reménytelenségbe, ahol nem várakozik rá senki, legfeljebb a halál. Nincs levél az asztalán, nincs üzenet a számára, nincs egy hang, amely szemrehányást tenne neki elmaradásáért. Ülhet az ágy szélén, fújhatja maga körül keserű cigarettafüstjét, bámulhatja a négy falat…”

Plac korábban kijelenti: „Tragédia egy pohár vízben”. De nem sokkal inkább arról van szó, hogy tragikomédia pár fröccsben?

Emlékfalók

A kocsma menedékház, az otthon pótléka, és egyben az emlékezés színtere. Ennek másik oldala a felejtés. Aki emlékezik, az felejteni is akar. És viszont. Az Előhang egy kispörkölthöz félelmetes erővel rántja össze a vezető témákat. „Ilondai egy józsefvárosi kiskocsmába járogatott, ahol azzal tetszelgett magának, hogy apránként megeszegette régi hölgyismerőseit, akik bizonyos okokból cserbenhagyták.”

És kijelenti, hogy ma Szekond Irmát kívánja felfalni, ám a pincér szabadkozik, hogy csak malacpörkölttel tud szolgálni. De Ilondainak erre is van ideológiája: „Nem bánom, ha Szekond Irma akár malacpörkölt alakjában jön utoljára elém, mert sehogy sem tudnám elképzelni őt például rajnai lazacnak, amelynek alakjában egykori barátnőmet, a Gerolsteini nagyhercegnőt megettem, és szerencsésen elfelejtettem. Igen, igen, volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember. Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek. Így derékban is karcsú volt, mert gyenge, hajlékony bordáit nagyon jól tudta idomítani, de vállán és mellén felduzzadtak a húsocskák, ez ellen nem lehetett mit sem kitalálni. Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.” Ez nem csupán elfajzott kannibalizmus, de úgyszólván spirituális nekrofília is. Ugyanakkor megvan a maga költészete, ha felidézzük Baudelaire idevágó prózaversét:

„Hadd harapjam, soká, súlyos és fekete fürtjeidet. Amikor  rugalmas és lázadó hajadat harapdálom, úgy érzem: emlékeket eszem.”

A borból is a múlt, azaz a halál szól. Pistoli érzi ezt így a Napraforgó főalakja: „A borba nézek s megtalálom a barátaimat. Itt vannak ők mind. Az ifjúságom, a bátorságom, hitetlenségem és babonám. Itt vannak mind, akiket szerettem és gyűlöltem. A pohárból rám néznek a kedves arcok. Kegyelmet kérnek, de én megiszom őket. Itt vannak a nők, akik megőrültek s tébolydában várják a percet, míg ellophatnak egy kést, amelyet a szívükbe - vagy az én szívembe - döfjenek. Reám merednek, hívnak, minden jót ígérnek. ” Az emlékezés éppoly kéjes, mint a felejtés. Egyben előkészület a halálra.

Karneváli világszemlélet

Halál és konyha, vagyis mámor és kijózanodás, életöröm és gyász karneváli hangulatban fonódik itt össze. A temetésrendező tisztán fogalmazza ezt meg, amikor kifejti a pincérnek: „Tisztelt barátom - mond komolyan a vendég -, maga nagy tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy a hurkákat, veséket és karajokat, amelyekkel maguk kiszolgálják a pestieket, a másvilágra is elviszik magukkal a vendégek, hogy az Óra kosztjáról ott is beszélgessenek. Nem. Fel kell nyitni a hasukat a kövér embereknek, hogy elférjenek abban a faládában, amelyet az asztalosok nem akarnak bővebbre szabni, akárhány kövér ember szaladgál a városban. Az asztalos a konok mesteremberek közé tartozik. Nem változtat a mértéken, amelyet apjától vagy nagyapjától kapott örökségbe a pesti kuncsaftjaira nézve. Ezért kell nekünk az orvosi mesterséghez is érteni, hogy javítsunk az asztalosok kontár munkáján. Szépen kell lefektetni a halottat. Mintha csak aludna szegény.” És persze ha alszik, álmodik is. Az élet álom – így szólt Krúdy utolsó novelláskötetének címe.

Igen, álom – számtalan pincér és számtalan vendég közös révülete. És Krúdy szemléletében ez az álom nem csupán magyar, hanem egyetemes: „Legalól a föld mélyében bizonyára Noé ül, aki először volt részeg a világon, és Noé vendéglője felett következnek a föld színe alatt a többi vendéglők és vendégek, akik a bor miatt nem tudnak a süllyedő vendéglőkből kimenekülni.”

(Megjelent a GUSTO magazin 2017 / nyári számában)