A bor pszichológiája, avagy a magyar bortermelő lelki alkata
Hamvas Béla miatt lettem alkoholista – vallja be egy gyenge pillanatában a barátom.
Buta képet vághatok, mert gügyögve folytatja: Hát nem emlékszel, mit ír a mester? „A főszabály: inni. Bárhol, bármikor, bárhogyan.” És hogy a három és fél, négy deci a mérték. „Ez körülbelül az az italmennyiség, amelyet az ember legszomjasabb pillanataiban megiszik.” Érted már?
Taknyom-nyálam egybefolyik a röhögéstől.
A barátom úgy vizslat, mint a Lipóton az orvos a beteget.
Adom alá a lovat: Szóval akkor a diák kizárólag homokit igyon, a művész meg csopakit, ugye? Két-három ember együtt badacsonyit, a szerelmesek meg mindig szekszárdit, de ha magányos vagy, akkor somlait? Különben pokolra jutsz…
A barátomnak remény csillan a szemében, de hamar kialszik, amikor látja, csak gúnyolódom rajta.
Szótagolva kérdem: Na-és-mi-van-a-főtt-son-ká-val?
A barátom erre a kérdésre egyszerűen nem volt felkészülve. Nem emlékszik semmiféle sonkára. Arra végképp nem, hogy ez Hamvasnál isten egyik nickneve.
– Miféle barátok azok, akik nem tudnak együtt nevetni ugyanazon a poénon? Mert A bor filozófiája elsősorban vicc, szatíra, pamflet, komédia. Minden, csak éppen nem imakönyv. Legalábbis az én olvasatomban, te marha – mondom.
Persze húszévesen ezt még nem tudom. Akkor még egy elsőáldozó áhítatával veszem nyelvemre minden sorát. Egy egész életprogramot építek rá. Hamvas hatására görögül és latinul tanulok, mert az európai kultúra gyökeréig akarok leásni. Hol máshol lelhetném meg az igazságot, mint a forrásnál. Az ősforrásból pedig nem víz, hanem bor fakad.
Hamvas vastagon benne van, hogy végül mégsem a tudomány oltárán áldozom fel magam, hanem újságfelsőrész-készítő és karaktergyártó kisiparosként a borszakírás rögös útjára lépek. A néhai Borbarát oszlopos tagjaként, Alkonyi László szárnyai alatt tanulok meg kóstolni, inni, borról írni.
Hogy Hamvas Béla hülyeségeket ír a borról, az szakmailag első szekszárdi utamon kezd derengeni, amikor egy kedves borász szájából hallom vissza a kőbe vésett sorokat. Nevezzük mostantól Bormester Mihálynak, nemcsak őt, valamennyi magyar bortermelőt.
Szóval Bormester hátát hordóinak vetve, a pince síri félhomályában fejhangon kántálja: „A szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonlítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatraméltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel. A szekszárdi a lakodalom bora.”
Bormester elégedett a műsorral, megkönnyezi előadását. A pohárban úszkál valami, de nem hasonlít huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz, pláne nem szerelmi tudásának csúcspontján. Ráadásul a bornak dohszaga van. Az a hordó valahogy nincs rendben. Bátorkodom véleményemnek hangot adni. Bormester Mihály szörnyülködve néz rám, mintha odarondítottam volna a sarokba. Belém nyilall a felismerés, hogy Bormester valójában nem kíváncsi a véleményemre.
„A magyar bortermelő, ha vinkója terem, azt kitűnő bornak tartja, és ha jó bora terem, azt hiszi és hirdeti, hogy az a világnak a legjobb bora.”
Ezeket a sorokat Szekfű Gyula A magyar bortermelő lelki alkata című, 1922-ban publikált tanulmányában olvasom, de akár én is írhatnám itt és most.
Mi változott közel száz év alatt? Minden tiszteletem mellett azt kell mondanom, nem sok minden. Bormester Mihály ma is azt hiszi, hogy a magyar bor világhírű, és összeesküvést sejt, amikor végre leesik neki a tantusz, hogy erről éppen maga a világ felejtett el tudomást venni.
Egy barátom (nem a Hamvas-alkoholista) nemrég jött haza Londonból, a világ egyik legnagyobb borkiállításáról. Még ő is megdöbbent azon, hogy Angliában a legtöbben azt se tudják, hogy pontosan hol van Magyarország. Arról meg végképp fogalmuk sincs, hogy mi borivó nemzet volnánk. (Miért, azok vagyunk?) Túl sokan túl gyakran számolnak be hasonló élményekről.
Az is igaz, hogy amikor a világ megkóstolja a magyar bort, tényleg van csodálkoznivalója. Mert csodaszép borból nem kevés akad valamennyi borvidéken. Persze, főleg a magasabb kategóriában. Az alsóbb szegmensben már nem ilyen rózsás a helyzet. Egy Bormester mesélte a minap valamelyik konferencián: – Ausztriában kirándultunk a családommal. Naponta betértünk vendéglőbe, ja, és direkt nem a puccos helyeket favorizáltuk. Azt játszottam, hogy mindenhol a legolcsóbb bort kértem. És kivétel nélkül mindegyik kifogástalan volt. Mi mikor jutunk el erre a szintre?
Itthon még mindig találkozom hajmeresztő élményekkel. A múltkor egy neves balatoni boros rendezvényen mondom Bormesteremnek, te, ez a bor, amit kóstoltatsz már vagy egy órája, dugós. Erről persze nem ő tehet, hanem a parafában rekedt TCA nevű vegyület, ami gyakorlatilag felismerhetetlenné betegíti a bort. Mit válaszol erre Bormester?
– Sokan vannak itt, akik nem értenek hozzá, nekik jó lesz.
Hadd tegyem hozzá, hogy az úgynevezett borértők között is alig akadnak, akik az ilyesmit szóvá merik tenni. Inkább eludvariaskodják a dolgot.
Amúgy Bormester Mihály a borújságíró státuszát nem igazán tudja másként értelmezni, csakis szendvicsemberként, akinek hirdetőtábláján elöl-hátul az ő portréja vagy palackfotója vigyorog. A kritikát képtelen elviselni. Jobb esetben hitelrontásért be akar perelni. De nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, amikor a magát borkritikusként aposztrofáló újságíró, blogger, gasztroarc, akárki Bormesterrel összekacsintva mindig csak azt kommunikálja, hogy minden oké, a borok hibátlanok, a bormesterek zseniálisak, világszínvonalúak vagyunk.
Persze főleg azokról az első generációs, a rendszerváltás után hirtelen sztárokká, de legalábbis ismertté avanzsált Bormesterekről beszélek, akik ezt a pátoszba csomagolt önámító rendszert kitalálták. Hibákról, problémákról, anomáliákról, a másik Bormesterről kizárólag off records nyilatkoznak. A borról csak jót vagy semmit. Mert Hamvas Béla is azt mondta, hogy…
Közben felnőtt egy második generációs, fiatal borásztársadalom is. Köztük egyre több, aki nem csak a saját borvidékére vonatkozó idézetet citálja A bor filozófiájából, hanem esteleg az egész esszét olvasta. Amikor a világ nagy borvidékein eltöltött szakmai munka után hazatér, valódi tudást hoz magával, amit itthon valóban kamatoztatni szeretne. És nem azt mondja, mint az a nagyon kedves villányi nagy öreg Bormester Mihály az első neves bordeaux-i chateau-ban tett látogatása után: Ó, hát ilyet mi is tudunk.
Hozzá kell tennem, hogy a második generációba vetett hitemet legutóbbi élményem kissé kikezdte. Egy egész borvidék mutatkozott be az ifjú Bormester titánok nem is olyan szűk csoportján keresztül. A nagy öregeknek sem tudom megbocsátani, ha hibás bort tesznek az asztalra, de itt kimondottan fájt. Figyeltem a bennfentesség, a mutyizás jól ismert, elődöktől eltanult viselkedésformáit. Az urambátyám világ zsigeri megnyilvánulásait szomorúan konstatáltam a fiatal, illuminált, elbizakodott arcok egynémelyikén.
Jön az ismerős éttermes, szakíró, örökös sommelier-bajnok, borkereskedő szárnysegédje, és megy a bratyizás, egymás fényezése ezerrel. Utána ezt még fokozzák a Facebook-posztokban, ahol egyesek minden szakmaiságot nélkülözve odáig ragadtatják magukat, hogy a világ legnagyobb boraihoz hasonlítják a felhozatalt. Dőlnek a lájkok. Hogy is mondta Széchenyi? „Provincializmus, hiúság, restség, gőg, tudatlanság.”
Féltem ezeket a tehetséges fiatalokat, nehogy ezekbe a hibákba essenek. Függetlenül attól, hogy Bormester famíliába születtek vagy sem, van előttük bőven fals példa, feldolgozandó anomália.
Az egyik ilyen, amivel meg kell küzdeniük, a kézműves jelentéstartalmának helyreállítása. Bár ez a szó olyan szinten devalválódott, hogy egyszerűbb lenne törölni a magyar nyelvből, mint újra megtölteni hiteles tartalommal. Jelenleg az élethazugság szinonimája. Szánalmas marketingfogás, amely megpróbálja összemosni a kézművest a természetes, a bio és biodinamikus bor fogalmával, miközben a technológiai bort sátántól valónak állítja be.
Alkonyi László szépen összefoglalta, mi ezzel a baj:
„A probléma nem a technologista és kézműves irányzat párhuzamos jelenlétéből fakad, hanem abból, hogy a borról való beszéd – mindenekelőtt a borszakírás – nem kap akkora szabadságot, teret és támogatást, hogy konkrét esetekben is konkrét ítélet szülessen. Sokan tudnának olyan példákat hozni a borászatok háza tájáról, ahol természetesség, kézművesség tekintetében az elmondottak és a valóság köszönőviszonyban sincsenek egymással (és ahol a borárak persze nem a valóságot, hanem a marketing erejét tükrözik). A tisztánlátás, a teljesítmények szétszálazása egyre inkább elmarad, mivel a hatalmas munka és a szigorú borértékeléssel járó konfliktusok szűk mozgásteret jelölnek ki a borírás számára.
A kritikai szemléletű borírás ezért visszaszorul. Helyette általánosságban születnek meg az ítéletek: nem a hiteles kézművesekről és professzionális technologistákról beszélünk, inkább szekértáborokba szavazunk. Kár érte! Márcsak azért is, mert a két véglet között számos átmeneti stáció létezik – rengeteg megfontolandó tudással, véleménnyel. Nem csak elvekről kell vitázni, inkább arról, hogy az egyes borok, egyes termelők azok-e, amiknek mondják őket, amiknek mondják magukat. Ez persze érzékeny, nehéz feladat, de még mindig messzebb visz, mint általános ítéletek alá rendezni kiváló emberi teljesítményeket.”
Mi lenne a borkritika igazi feladata?
Hogy a Bormesterekkel együtt alakítsa ki egy borvidék arculatát. Mit ugat bele egy kívülálló egy borvidék életébe, amikor még egy palack bort sem készített soha életében? Ezen a zsigeri, elutasító, ellenségképet generáló attitűdön érdemes volna változtatni. A szakírónak van rálátása a borvidékre, megvan a megfelelő távolságtartás benne, jó esetben nem elfogult. Olyasmiket vesz észre, amiket a Bormesterek belülről nem láthatnak. Bizonyos esetekben többet és jobban kóstol, mint maguk a borkészítők.
Igen, ki kell mondani, vannak Bormesterek, akik nem tudnak kóstolni, illetve nem ismerik fel, ha hibás a boruk. Igen, a fiatalok között is. Milyen jól jönne ilyenkor egy tapasztalt borirkász, aki segít megszabadítani a pátosztól, amely képes eltakarni a valóságot. A pátosz ugyanis nem ismer tréfát. Nem tudom, hogy Hamvastól tanulják vagy otthonról hozzák, de a Bormesterek közös nevezője az emelkedettség. A borról csak szuperlatívuszokban, vagy sehogy. Mintha imádkoznál. Hamvas bordefinícióit még a legmodernebb, legviláglátottabb Bormester is legszívesebben a mellkasára tetováltatná.
Nem tudom, feltűnt-e nekik valaha, de Hamvas soha egyetlen borászról sem beszél, de még Józsi vagy Pista bácsiról sem ejt szót, akik elültették, felnevelték, leszüretelték és borrá erjesztették a szőlőt. Mintha az emberi tényező egyáltalán nem játszana. Ahogy Hamvasnál nincs hibás bor sem.
A végtelenségig lehetne sorolni a példákat, hogy bizonyítsuk, A bor filozófiájában a bor metafora, költészet. Semmi, de semmi köze a borkészítés rögvalóságához. A villányi nem a gavalléroké és nem a dámáké, a szekszárdi nem nőbor, az egri nem heroikus, a badacsonyi nem művész.
„Hamvas Béla 1945 nyarán írta A bor filozófiáját Balatonberényben, néhány hónappal a II. világháború befejezése után, egy szuszra. Ez is fontos kiindulópont az értelmezéshez. A szerző 48 éves volt, a sokévnyi őrület után miért ne érezhette volna úgy, hogy újrakezdődik az élet, és megint lehet élvezni mindent, ami jó benne… Örült, hogy süt a nap, kék a tó vize, finom a bor, van szalonna, hagyma, paprika. A bor filozófiája erről szól.”
Gazda Albert kollégámtól idézem ezeket a sorokat, aki nyomtatásban először mondta ki, hogy Hamvas Bélát rendesen félreértik azok, akik A bor filozófiáját imakönyvként forgatják.
Amikor azt mondom, Hamvas hülyeségeket beszél a borról, konkrétan úgy értem: hülyéskedik.
Szembe megy a valósággal, sőt párhuzamos valóságot teremt. A valóság ugyanis meglehetősen sebhelyes arcát mutatja. A szőlők, emberek elpusztultak, az ültetvények silány, direkttermő szőlőkkel vannak tele:
„A második világháború folyamán a munkaerő, anyag- és eszközhiány miatt további hanyatlás következett be a szőlő- és bortermelés színvonalában. Jelentős háborús kárt szenvedtek az ültetvények és a hordóállomány… A direkttermő ültetvények területe 1929-ben 9500 ha, 1938-ban pedig már közel 24 000 ha volt. A silány direkttermő borok évi termése ekkor már az egy millió hl-t is elérte. A tiltó rendelkezések megvalósítását a második világháború megakadályozta, így a direkttermő kérdés rendezése a háború utáni időszakra maradt.”
Szóval Hamvas esszéjében a bor nem konkrétum, hanem metafora. Már csak azért is, mert Hamvas valószínűleg egész életében nem ivott jó bort. Úgyhogy a borra vonatkoztatva egyetlen szavát sem lehet készpénznek venni.
„Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.” Az pedig végképp sültbolond, aki ezen nem röhög teliszájjal. A humor alapvető mozgatórugója a túlzás, az arányok megváltoztatása, torzítása, a jelenségek lekicsinyítése, felnagyítása.
Látszólag Hamvas minden mondata a kanti kategorikus imperatívusz (Kant neve el is hangzik) szellemében fogan, amitől az ember lepkelelke folyamatosan haptákba vágja magát. Minden mondata egy tockos, amely arra figyelmeztet, hogy rosszul élsz, rosszul szeretsz, rosszul lelkesedsz, rosszul gyönyörködsz, de legfőképpen rosszul iszol. Legkedvesebb szava a kell. A 48 oldalas esszében 85-ször fordul elő. „A bor szertartástanát a szájharmóniákról szóló fejezettel kell kezdeni… Meg kell tanulni, hogy… Vannak diszharmóniák, amelyeket fel kell oldani.”
Mondom, látszólag. Nem lehet nem észrevenni, hogy a szinte minden pillanatban abszurditásig csavart szellemi halálugrások a kétpólusú európai gondolkodás paródiái. A fekete-fehérben, igen-nemben gondolkodás kifigurázása.
Egyáltalán nem biztos, hogy Hamvas valóban humorizált, nem győz meg az érvelésed – mondja Hamvas-alkoholista barátom.
Mire én: Nem az számít, hogy a szerző milyen szándékkal írta. Az a lényeg, mi hogyan olvassuk. Ha komolyan vesszük, akkor éppen olyan ateisták vagyunk, mint akik a mű születését látszólag inspirálták.
„Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára” – ez a felütés önmagában még nem vicces. De aztán rátesz pár lapáttal, mert a puritánok, pietisták és materialisták, vagyis a rossz vallású emberek okulására szánja a könyvet. És mi más állhat a rossz vallással szemben, mint a jó vallás:
„Ezzel igen fontos megállapítást tettem. Már igen régen meg kellett volna tenni, és nem is tudom, hogy miért nem tették meg mások, esetleg nálam sokkalta avatottabbak. Ez a megállapítás az, hogy a jó vallású ember szükségképpen, minden körülmények között a rosszvallásúval szemben fölényben van. Több nála intelligenciában, érzésben, szívben, komolyságban, és ez az én fölfedezésem: több nála az élet közvetlen élvezetében is.”
Hamvas nem ellenségképet gyárt, hanem pont azokat karikírozza, akik saját magukat csak ellenségképeken keresztül tudják megfogalmazni. A konklúzió, hogy ki a puritán, ki a pietista, nem szentírás, hanem poén: „A puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista meg puritán, aki nyafog.”
Kifogytam az érvekből. Az asztalra mutatok, és váteszi hangon skandálom: Végül is ketten maradnak: a palack és a pohár.
(Megjelent a HÉVÍZ Művészeti folyóirat 2017/3 számában)