Tartozunk egy vallomással. Nem vagyunk elkötelezett hívei a nagy tokaji száraz furmintnak. De ez tényleg tetszik. Demeter Zoltán 2018-as Birtok Furmintja.

A nagy száraz furmint belengetett nagyságát még soha nem tapasztaltuk. Szerintünk nem igazán érlelhető, vagyis régebbi évjáratú palackok sosem okoztak katarzist. Hamar elfárad, kipukkad. Mint nagy száraz bor, amelyet egy egész borvidék zászlójaként lobogtatnak, számunkra értelmezhetetlen.

Fiatalon azonban már volt, hogy felkaptuk rá a fejünket. Mint erre most itt.

Triviális, tudom, de az egész bor valahogy a törékenységet sugallja. Színe, illata, íze mintha azon a törékeny, megfoghatatlan mezsgyén mozogna, ami a láthatót, érzékelhetőt, vagyis az anyagit elválasztja a láthatatlantól, érzékelhetőtől. Na, jó, ez túl lila, belátom.

Kezdem elölről. Tisztaság. Ez is megfoghatatlan, de tapasztalható. A pohár egy kút, egy alagút, beleszippantasz, és érzed, hogy a végtelenbe nyílik.

Na, ez is lila.

Na még egyszer.

Az illata fehér húsú őszibarack, ananász, körte, leheletnyi hámozott alma és ibolya, plusz akácméz. Mögötte eső áztatta bazalt, de tényleg csak sejtés szinten.

Ha eltaláljuk a megfelelő fogyasztási hőmérsékletet (cirka 14-16 fok), a 4 g/l maradékcukor szerényen a háttérben marad. Ahogy melegszik, egy kicsit tolakodóbb lesz, még mindig diszkrét, de engem már zavar.

(Képtelen vagyok elfogadni a maradékcukor jelenlétét, ez személyes para. Már csak ezért sem leszek soha Tokaj fan.)

Ízben viszont még szebb az egyensúly. Törékenysége, áttetszősége, olvadékonysága rímel a gyümölcsök, savak játékára. Ha egy lehelettel több lenne a sava, számomra még nagyobb élményt jelentene, de hát így is az év legszebb tokaji furmintját pörgetem a poharamban. Hiába, telhetetlen vagyok.

A Bortársaságnál vettük.