Szepsy István az első számú tekintély a magyar kultúrborászat világában.

Egyre-másra készülnek vele az emelkedett interjúk, riportok, újabban filmek is. Elejtett mondatait már-már kőbe vésik, borait körberajongják, akkor is, ha indokolt, akkor is, ha nem feltétlenül. Ez a történet egyik fele, az, amely jól látható és hallható. Van azonban egy másik fele is a Szepsy-sztorinak.

Ez kevésbé észrevehető és követhető, noha izgalmasabb és tartalmasabb. Arról szól, hogy amit az elmúlt néhány évtizedben a mádi borász csinált, az korántsem egyvonalú diadalmenet volt. Nem is hősköltemény. Hanem mindenekelőtt útkeresés. Én például nem ismerek mást, aki hasonló könnyedséggel, őszinteséggel, minden vacakolástól mentesen merne efféléket mondani: abban tévedtünk; akkor még nem láttuk pontosan; ilyesmi abban az időben még nem foglalkoztatott engem; azok a borok nem sikerültek jól.

Szepsy István soha nem érezte a zsebében a bölcsek kövét. Most sem tesz úgy, mintha. Csak azzal van tisztában, hogy mi mennyit ér, és hogy mire érdemes építenie. Aztán simán megeshet, hogy néhány év elmúltával másutt lesznek a sarokpontok és a hangsúlyok. Jó borász holtig tanul. Akik dogmák közé keveredik, elbukik. Talpon az marad, aki képes kételkedni – tehát megújulni is.

A 90-es évek közepén jártam először Szepsy Istvánnál. A szubkultúrában híre volt már – a szűk kis közeg a Borkalauz és a Borbarát olvasótáborából állt –, más kérdés, hogy aszúit kevesen engedhették meg maguknak, és emlékeim szerint sátoros ünnepekre sem volt egyszerű beszerezni őket. Olcsóbb borokat nem készített. A nagyüzemi korszak után akkorra a kannázás évei is elmúltak.

A néhány óra, amit eltöltöttünk a kis pincében – az édes borok ott érnek a mai napig –, meghatározó élmény volt számomra. A végén megízlelt natúresszencia mérhetetlen gazdagsága mellett maradandónak bizonyultak a szavak is. Szepsy István mindig lenyűgözte hallgatóságát, annak létszámától, elhivatottságától, érdeklődésének mélységétől függetlenül. Vannak emberek, akikre csakis csillogó szemekkel lehet figyelni.

Aztán telt-múlt az idő – és egyszer csak bekövetkezett az áttörés. Nem volt arra garancia, hogy ez valaha is be fog következni. Akkoriban a vörösborosoknak kedvezett a széljárás, közülük is a merészebbeknek. Tokajra maximum fél szemmel figyelt a piac.

Egyre meggyőzőbb borok nélkül nem ment volna, de szerencsés véletlenekre is szükség volt. Szepsy István pontosan meg tudja mondani, mely tételeknek köszönhette a felemelkedést: az 1996-os aszúnak és az 1999-es cuvée-nek. Utóbbira úgy csapott le a vastagabb bugyellárisú fogyasztók sokasága, mintha nem lenne holnap. A késői szüretelésű házasítások azelőtt sem hiányoztak a vinotékák polcairól – a Disznókőtől a Hétszőlőn át az Oremusig az összes középpincészet megmutatta, mit tud a 100 grammosok vonalán –, Szepsy István mégis más minőséget teremtett.

A magasabb maradékcukor-tartalom nem állt önmagában, hihetetlen ízgazdaság és -tisztaság, csodás harmónia járt mellé. Plusz súlyos palackár, melynek hála a birtok egyik pillanatról a másikra megnégyszerezte éves árbevételét.

A mádi borásznak valahogy mindig bejöttek az első évjáratok. A cuvée után következő mérföldkövet kicsivel később a 2000-es Úrágya-furmint rakta le. A legtöbben, akik referenciaként emlegetik azt a bort, talán nem is emlékeznek rá: a Királyudvaré volt a tétel, és nem Szepsy Istváné. Akkoriban a tarcali pincészetet is irányította – a tokaji Demeter Zoltán is dolgozott ott –, a nemsokára véget érő együttműködés keretei között született a kultuszfurmint. Amelynek megint csak voltak előzményei mások palettáján, csakhogy emez nagyobbnak, lenyűgözőbbnek, hatásosabbnak bizonyult.

Annyira, hogy szült egy általánosan, széles körben népszerűvé lett divatirányzatot, amely hamarjában valóságos-életképes műfajjá nőtte ki magát. Ma már nehezen tudnánk elképzelni a borvidéket masszív, karakteres száraz furmintok nélkül. Ezek már nem az aszúkészítés melléktermékei. Akkor sem, ha nem képes mindegyikük lehengerlő teljesítményre, ha felbukkannak köztük csúf és kaján tévedések, és ha a világot nem is sikerült úgy lenyűgözni velük-általuk, mint nálunk ügyesebb országoknak a maguk autentikus tételeivel. Fel-felüti a fejét manapság a – gyakran jogos – kritika, de ne feledjük: az elején járunk a kalandnak.

Szepsy István mindenesetre megint lépett nagyokat. Először is szakított a sikergyáros cuvée-vel. A 2007-es volt az utolsó évjárata. Sajnáltam is ezt a magam részéről, meg nem is. Sajnáltam, mert pont a 07-esnek akkora 10 pontot adtam néhai egyszemélyes borblogomon, amekkorát nem szégyelltem. Így írtam róla: „Színe fiatalos, illata lehengerlően komplex. Benne gyümölcsök hosszú sora, friss baracktól délieken át furmintos almáig-körtéig, az ásványosságot sem nélkülözi, érett, dús és dinamikus egyszerre, minden szippantás új kaland. Szájban folytatódik a sziporkázás: krémessége felülmúlhatatlan, zamatrétegei megszámlálhatatlanok, lecsengése végtelen, arányai hibátlanok.

Semmi nehézkesség nincs benne, nem kell körbejárni, alulról nézegetni, nem kell hozzá áhítat, feszült figyelemre sincs szükség élvezetéhez. Noha van tekintélye és súlya is, mégis nagyon jó inni, ami nem az utolsó szempont, hanem az elsők egyike.” Ilyen a borivó, amikor elvarázsolják az összes porcikáját. Másrészt viszont nem sajnáltam – mert érkezett helyette a szamorodni. Borként ugyanolyan, csak a neve különbözik. A neve, amit alaposan lejáratott a régi és ócska rendszer, s amelyről korábban Szepsy István is úgy gondolta: menthetetlen. Hát meggondolta magát.

Gondolván: jó lesz a bortípus arra, hogy a legstílusosabban mutassuk meg, nálunk készül a világ legtehetségesebb természetes édesbora. Nem az aszú, az a legnagyobb. De miközben lehet, hogy az aszú némelyeknek túl sok, a szamorodni menő egyensúly és vagány ízgadagság mellett képes olyan kunsztokra, amelyek árnyékában a legüdvözültebb tájakon is lesunyhatja fejét a konkurencia. Ez az, amit én személy szerint hiszek, tapasztalok, aláírok. Megteszik-e mások is ezt szerte a világon? Hosszú távon nincs más választásuk.

Mi foglalkoztatja kifejezetten a kételkedő-útkereső mestert most? Az egyik a geológia. A kövek. 63-féle kőzet van a borvidéken. Ezt úgy, ahogyan egy borásznak van szüksége rá, nem tanítják sehol. Marad a kísérletezés – aminek maguk a területek képezik az alapját. A 90-es évek eleji néhány hektár után ma bruttó 100-nál tart a birtok. Ebből 70-egynéhány alkalmas szőlőtermesztésre, 62 be van telepítve. 26 dűlő, 6 település határában. Megvásárlásukkor esetlegesség nem játszott szerepet. Amihez fontos volt hozzájutni, azt szerezték meg. Körbeértünk, mondja Szepsy István. Dolog van velük bőven, teraszosítás, újratelepítés, miegymás. A cél: elérni, hogy a gyökerek jussanak le az elméletben lehetséges mélységekig. A bor összetettségének, karakterességének alapja ez.

Ha termőhelyben messzire jutottak, akkor borban mi a helyzet? – vetem fel. Nos: ott messze járnak az elképzelhető tökéletestől. A borban voltak megtorpanások is, noha a mondandóban sosem. „Mintha mindig tudtuk volna pontosan, hogy mit akarunk csinálni. Pedig nem tudtuk – magyarázza Szepsy István. Majd hozzáteszi: – Kipróbáltunk rengeteg stílust, közben sokat változtunk. Ez nem pusztán kényszer volt, legalább annyira igény is.” A kategóriákat meghatározták mostanra. Kellenek a birtokborok, világos. Kellenek a dűlősek is. A száraz borok furmintból fognak készülni, száz százalékban. A spontán erjesztés kizárólagosságát elvetik. A bizonytalanság, a billegés nem megengedhető.

A középpontban egyértelműen az egyensúly és az íztisztaság áll. Kevesebb alkohol, több elegancia, ásványosság, kifinomultság. Újszerű felvetés: a harmónia, a frissesség, a vibrálás, az eltarthatóság érdekében minimális maradékcukor megengedett. Mely dűlők kerüljenek a piramis tetejére? Hat település ide vagy oda, mádiaknak kell lenniük. Első helyen mádi parcelláknak. A Szenttamás 45-ösnek, az Úrágya 63-asnak. Talán az Urbán 0,34 hektáros szeletének is. Dűlős bort kínál még a Dongó, a Nyulászó, a Bányász, a Betsek. Ifj. Szepsy István a saját neve alatt a Thurzóból és a Bohomályból készít tételeket.

Édesapja immár úgy látja: a dűlők értékeinek bemutatására a legszebb aszúk ugyanúgy vagy még inkább alkalmasak. Hamarosan eljön az idejük. Korrekció itt is van. Az öt-hat éves hordós érlelésnek vége. Két-három évre rövidül, hogy ne írják felül a harmadlagos aromák az eredendő karakterjegyeket. Van még egy fontos nüansz. A mi mennyit ér és mennyibe kerül kérdése. A borász azt mondja: hiába szövögetünk világhódító terveket, elengedhetetlen a sikerhez, hogy az értékekkel arányos árakat érvényesítsünk a világpiacon.

A Szepsy 100 projekten mint marketingfogáson túli dolgokról beszélünk – a borász 65., fia 35. születésnapja alkalmából 100 magnumpalackot töltöttek meg furminttal, melyeket 100 ezer forintért lehetett megvásárolni, pár óra alatt elfogytak –, hosszú távú tervekről. Azt célozzák, hogy a leendő dűlős aszúk a legdrágább, a legkeresettebb, a legnagyobb presztízsű borok közé emelkedjenek. Nem számít, hogy eladják-e ezeket, vagy sem. Ez nem piaci kérdés. A mennyiségek miatt sem: a 2011-es birtokaszúból, ami kivételes minőség, két gönci hordónyi van. Ebben a kategóriában az üzenet a lényeg.

Az aktuális filozófia amúgy világosabb minden korábbinál. Szepsy István így foglalja össze:

„A verseny, ami zajlik, tanulási verseny. Én pedig a szerves fejlődésben hiszek. Abban, ami nem egyszeri – hanem rendre meg tud ismétlődni.”

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Magyar bor még sosem kapott 99 pontot. Most igen!

(Megjelent a GUSTO magazin 2017 / nyári számában)