Főtt kukorica sem jut majd az izzadós nyarakon?

2024. 07. 09., 08:00
Egyéb
3423

A klímaváltozás nem csak azt eredményezi, hogy kutya meleg van nyáron, hanem szervesen összefügg a mezőgazdaságunkkal vagy éppen a kedvenc édességeinkkel. A jelekről, az irányokról, a társadalmi rugalmasságról Nagy Balázs geográfust, az ELTE egyetemi docensét kérdeztük.

Lakhelyemen, a Börzsönyön azt látom, mennyi minden változik: másként jönnek a hőhullámok, más a csapadék eloszlása, másként nőnek a gombák. Te, mint klímakutató sokkal nagyobb merítésből észleled a tendenciákat – Magyarországot az extrém kilengések sűrűsödése jellemzi majd? Rányomja bélyegét a gasztronómiánkra?

Hogy az ember mit enged el, érdekes kérdés. Például csokit majdnem mindenki eszik, és ugye a kakaónak a fő termőterülete Ghána, Elefántcsontpart, vagy éppen Indonézia, az igazi egyenlítői térség. Elég szűk tűrésű növény, tehát a nagyon nagy hőhullámokat sem viseli, a csapadékra is hektikus – láthatóan szűkül a termőterülete. Viszont rengetegen élnek ebből, így várhatóan nem eltűnik, hanem a metódusok változnak és tágtűrésű fajtákat nemesítenek ki. A monokultúra is biztosan a háttérbe szorul; nem hinném, hogy a csokiról kell lemondanunk, csak sokkal többet kell majd fizetni érte, mert jóval kevesebb jut belőle és azt is költségesebb lesz megtermelni.

Idahaza melyik elterjedt élelmiszernövénynek van a legnehezebb sorsa?

Az Alföld kiváló kukoricatermesztő hely volt évtizedeken vagy évszázadokon keresztül. Az elmúlt időben azt érzékeljük, hogy sűrűsödnek a katasztrofális évek, ami elvezethet oda, hogy egyes helyeken felhagyunk vele. Tényleg el kell gondolkodni azon, hogy a szélsőségesebb csapadékellátású területeken van-e létjogosultsága, mondjuk húszéves távlatban? Nem arról van szó, mi lesz jövőre, hanem mondjuk egy generáción belül milyen változásokhoz kell kényszerből alkalmazkodni?

Azt gondolnánk, hogy ezzel a témával most kezdünk el foglalkozni. Pedig már a két világháború közötti időszakban is felmerült, és volt egy elég jelentős szellemi összecsapás. Egyik oldalon álltak a meteorológusok és néhány fő tudós, a másikon pedig az erdészek és a botanikusok. A meteorológusok azt mondták, hogy igen, nem állandóak a körülmények, de ezek visszatérő ciklusok, amik nem jelentenek igazából nagy problémát. Az erdészek meg azt látták, hogy ugyan ciklikusság van, de ez eltolódik, és ők, akiknek 50-60-80 évre kell előre gondolkodniuk, azt érzékelik, hogy valami nagy átalakulás zajlik.

Menjünk vissza 150-160 évet. Nézd meg, mit írt Madách Az ember tragédiájában, a legdurvább, XIV. színben, az Eszkimó-világban. Az a világvége. Ott vannak az Egyenlítőn, ahol pálmafáknak kellene lengeni, de igluk állnak, jég borítja a földet. Akkor ő azt hitte, mind megfagyunk, nem véletlenül: a XIX. század közepén sok ezer év óta a leghidegebb periódusát élte el a Föld. Ez elképesztő klímastresszt okozott. Nem sejtették azonban, hogy pár évtized múltán mi következik, hogy ebből felmelegedésbe fordulunk át, ahogy azt sem, hogy másfél évszázad után az ellentétes stressz lesz az általános.

Ők megfogalmazták ugyanazt a kérdést, hogy akkor most mi lesz? Hogyan lehet ehhez alkalmazkodni? Madách azt állította, nem lehetséges, itt a vég, ezért is a legsötétebb része ez Az ember tragédiájának. Most már ismerjük az alkalmazkodás számos módozatát, csak sokkal többen lettünk a Földön, mint akkor. Ám ennek ellenére azt mondom, van, amiben a technológia segít. Nem úgy gondolom, hogy a technológia mindenható, de léteznek olyan élelmiszernövények, amelyek ellenállóak, amelyek nemesítés vagy génmódosítás okán hőtűrőbbek, kisebb a csapadékigényük vagy nagyobb a kórokozókkal szembeni ellenállóképességük.

Minap foglalkoztunk a brazil citrustermesztők közleményével, rekordgyenge évet várnak – nemcsak a betegségek, hanem a klíma változása is oda vezetett, hogy még sosem került ennyibe a narancs. Ők azt kommunikálják, hogy már nagyobb veszély az időjárás kiszámíthatatlansága, mint az eddig rettegett kórokozók.

A Föld sokszínűsége miatt mindkettő jelen van, helyről helyre és időben is változik, melyik a hangsúlyosabb. Ennek kapcsán egyre gyakrabban hallani például a magasabb földrajzi szélességek, vagyis az északi féltekén az északabbi területek művelésbe vonását. Ez viszont csak félmegoldás. A helyzet az, hogy az ember gyorsabb, mint a talaj. Gyakran hallani klímakutatóktól is, hogy lesznek nyertesei ennek a felmelegedésnek, például Kanada vagy Oroszország olyan részei, amik most a tajgazónába tartoznak. Szerintük a melegedés hatására mezőgazdasági művelésbe vonható területekké válnak, akár már néhány évtizedes távlatban. Ez csak látszólag igaz: a talajképződés nem képes ilyen sebességgel követni a klímaváltozást, mert ahhoz sokkal hosszabb idő kell.

Elengedünk-e bizonyos élelmiszernövényeket?

Évszázados távlatban nem igazán látok ilyet. Inkább a hangsúlyok tolódnak el, megyünk a tágtűrésűbb fajok felé. Az árpa például egészen extrém körülmények között megél, akár négyezer méteres magasságban is. Előtérbe kerülhetnek majd olyan növények, amelyeket most éppen hanyagolunk. Inkább ott a súlypont, hajlandóak vagyunk-e változtatni az étrendünkön? Én úgy látom, nem nagyon. Mivel ragaszkodóak és csökönyösek vagyunk, a változások nagyon lassan történnek.

Ha nem látod tényleg húsbavágónak, nem reagálsz gyorsan. Generációs időtartamokkal kell számolni, ezért a felvetés is úgy helyes: mit fognak a gyerekeink és az unokáink enni? A legrosszabb, pláne itt a Kárpát-medencében, hogy nem érezzük az igazi fenyegetettséget a bőrünkön, vagyis nincs, ami kikényszerítse a változást, a környezetvédelmet. Ezek sajnos onnantól elfogadhatók a nagyközönség számára is, amikor a saját kárunkon tapasztaljuk – erre jó példa az egykor a japán bányavidéket sújtó kadmiumszennyezés okozta megbetegedések sora. Előtte csak fenyegető szavak voltak, de amikor már hullottak az emberek, belátták, hogy valami rossz történik. Sokk kellett, hogy összekössék fejben a folyamatokat. Az, hogy néhány élelmiszer ütemesen drágul, ez kevés, az ember nem kapcsolja össze a klímaváltozással.

Nem látjuk a változást?

Periódusokban kell vizsgálni a kilengéseket. Egy mezőgazdász körülbelül két évtizedre vissza tud tekinteni, abból sok minden kirajzolódik. Bár a múlt mindig megszépül – erre szoktam példának hozni, hogy a XX. században hány országosan fehér karácsony volt. Ugye mindenki elég sokra emlékszik, aztán volt hét darab. Fontos, hogy régi időkről is csak adatok alapján alkossunk véleményt. A termésátlagok változása viszont árulkodó: vannak katasztrofális évek, vannak nagyon jó évek, vannak átlagos évek. A baj az, hogy a rossz szezonok gyakorisága sűrűsödik, egyre szélsőségesebb a hullámzás. Fokozódnak az extrémitások, amihez a növényeink nem tudnak jól alkalmazkodni, ellenben bizonyos kórokozók igen. Ráadásul a rajtvonalon áll minden olyan növény meg állat, aminek ez megfelelő. Rengeteg déli tájolású sziklafalon már most is boldogan szaporodik a fügekaktusz.

Léteznek olyan technológiák, amik segítenek mondjuk a zöldségen és gyümölcsön, de meg is drágítják azt. Nézzük meg, a Kanári-szigeteken hogyan termesztik a banánt. Gyakorlatilag le van fedve – csökkentik a párolgást, mérsékelik az UV-sugárzást. A dél-török földeken is textillel árnyékolják a zöldségeket. Lehet, hogy a Dunakanyarban is eljön a takart almások időszaka: ötven évvel ezelőtt ki gondolt volna erre?

És most ki gondol erre?

Eljön a pont, amikor oda billen a mérleg, hogy belátjuk a befektetések, a metódusok változásának szükségességét, mert ha elmarad a haszon, valamit tenni kell. Dél-Amerikában működnek sivatagi szőlészetek. Azok mind fedettek.

Ez lesz az alföldi borászok menekülési útvonala?

Ha ez kell a haszonhoz, hogy megérje gazdálkodni, meglépik. Idehaza még extrém a gondolat, de Chilében, ahol a pisco nevű szőlőpárlathoz termesztik a gyümölcsöt, már csak így lehet. Nagyon erős az UV sugárzás, és a vízhiány is kihívásokat támaszt, ám amíg a bevétel jön, ha kell, a százkilométeres völgyet is lefedik. A feltételek változása a metódusok lecserélését követeli meg. Idehaza az első ilyen a mélyszántás elhagyása és a talajtakarás kell, hogy legyen, támogatva azzal is a termőföld vízmegkötő képességét.

Látva a szakmai kiállításokat, hatalmasat robbant a robotizált mezőgazdaság, a drónok használata és a mesterséges intelligencia alapú megoldások. Titeket, a klímaváltozást kutató szakembereket megkeres már a magyar termelői oldal és nagyvállalkozók?

Úgy fogalmaznék, hogy csak projektek vannak. Inkább az épített környezet védelme kapcsán kerülünk elő, nem az agrárium dugná össze a fejét velünk. Soktényezős folyamatok zajlanak körülöttünk, nagyon hosszú távon kell vagy kéne előre gondolkodni: egyelőre ez nem erőssége Magyarországnak.

Ezért is dolgozom sokat Dél-Amerikában az Andok csapadékhiányos vidékein, ott egyszerűbb a környezet, kevesebb elem, kevesebb változó van. Könnyebb modellezni valamit, más a kérdések fókusza is – az nagyon nem a mi temperált, sok változást eltakaró környezetünk, hanem egy sokkal szélsőségesebb terület.

Nincsenek erdők, minimális a talajborítottság, a mezőgazdaság is sokkal egyszerűbb, az úthálózat is gyengébb, mint nálunk, ritkább a településszerkezet. Ilyen értelemben tudományosan megfoghatóbb. Ami igazán fontos különbség emellett, hogy sokkal hosszabb távú a döntéshozók előre tekintése. Nem választási ciklusokban gondolkodnak.

Mi ennek az oka?

Egészen más a politikai berendezkedés, mondhatjuk úgy, váltógazdaság van. Pontosan tudják, ha valamit tönkretesznek, akkor négy-nyolc év múlva, amikor újra ők jutnak hatalomra, előröl kéne kezdeni a munkát. Így senkinek nem érdeke rombolni, vagy nem figyelni a jelekre, mert úgyis majd ő jön újra; minek az egészet lenullázni? Belátták, érdemes generációs távlatban előre gondolkodni. Tőlünk se azt kérdezik, hogy mi lesz két év múlva, hanem mi jön, ha eltelik három évtized? Használják inkább a tengervizet, készüljenek fel a sótalanítására vagy fúrjanak, esetleg várják-e a hegyek olvadását?

És melyik a tuti?

Jól látni, hogy a helyzet nem fekete-fehér. Tehát van, ahol lesz létjogosultsága a tengervíz-sótalanításnak, de mi azt mondjuk, hogy néhány évtizedes távlatban elég a hegyekből lejövő víz.

Az Andokban nyert információk között van olyan, amit idehaza is fel tudtok használni?

Leginkább a technológiát. A Föld lényege, hogy mozaikos, rendkívül diverz. Vannak ismeretlen elemek, fehér foltok, mi ezeket próbáljuk betölteni, hogy az információk rendszerré álljanak össze. Úgy ismered meg a bolygót, hogyha ezeket a puzzle darabokat kirakod. Távolról bárki azt gondolhatná, Dél-Amerika egységes, de akkor jössz rá, hogy mennyire az, amikor ott vagy és feltárod az egyes részeit.

Olyan témákkal foglalkozom, amik hegyvidéki változásokhoz kötődnek. A közelben a Kárpátok és az Alpok olyan, ami ezt érinthetné – ha ebbe az egyenletbe Magyarországot akarjuk behelyezni, akkor elsősorban az onnan jövő víz, az áradások kérdése nyer értelmet.

A mostani változások nagyban kötődnek a folyókhoz – a víz különböző halmazállapotaival foglalkozom, ennek pedig a lefolyás révén a medencékre is jelentős hatása van. Az Alpok ebből a szempontból egyre szélsőségesebb hely.  

Pedig innen elnézve nem tűnik annak: télen fehér, nyáron zöld.

A síelés például biztosan a luxus irányába megy el, ez már most nagyon jól látszik. Ausztriában régen jóformán minden harmadik falunak volt sípályája, de ma már nem evidens, hogy meg tudják tartani. Évtizedekkel ezelőtt a fejlesztések küszöbén komoly viták voltak, hogy turizmus vagy mezőgazdaság? Maradjanak a legelők vagy síközpontok épüljenek-e a helyükön?

Elképesztő összegeket toltak a turisztikai- és sportfejlesztésekbe, de most mégis úgy tűnik, hogy a legelőkhöz kell visszatérni, mert ahogy csökken a havas napok száma, úgy vékonyodik el a haszon is. A hóágyúzás is rengeteg energiát igényel, magas költségeket jelent. Senki nem fog a veszteség irányába menni, ezért nem véletlen, hogy Alpok szerte számos pálya bezárt. És ez még csak a folyamat kezdete.

Mire figyeljünk?

Lehet, itthonról úgy tűnik, minden ugyanolyan, de ha megkérdezel egy osztrák gyereket, számára a változás teljesen evidens és kézzelfogható, hisz egy-két órányira tőle biztos akad gleccser. Tőlünk hosszú órákat kell autózni mondjuk a Dachstein jegéhez, és az se túl nagy. A mi gondolkodásunkban az a terület már nincs benne, az Óperencián túli üveghegyekkel nem foglalkozunk. Nekünk marad az áradás meg az aszály, ami viszont nem annyira napi élmény, mint egy osztráknak a gleccser hosszváltozása. Látja, tavaly itt volt, amikor született emitt, apja korában meg még közelebb. Hoppá, kevesebb a jég.

Könnyebben fel is fogják, hogy ha a rendszer borul, ha a környezet megváltozik, kevesebb lesz az ívóvíz vagy éppen az energiával lesz probléma. Hamarabb összekötik a mindennapi élettel a jégfogyást, a melegedést, mert egy olyan indikátor, ami kézenfekvő. Ugyanilyen a holland vagy dán gyereknek a tengerszint változása.

Mit hozzunk fel példának Magyarországon, ha szeretnénk rámutatni a konkrétumokra?

Az, hogy nálunk ezek a teljesen egyértelmű mérőpontok hiányoznak, nem azt jelenti, hogy nincs baj. Lehetne ugyan mondani, hogy figyeld meg az egészséges bükkösök határát - de hát nem látszik, válaszolhatja bárki. Az aszály vagy az áradások kapcsolata sem ennyire egyértelmű, mert nincs minden évben. Az sem segít, hogy kimondjuk, hogy egyre szélsőségesebbek a nyarak, s már májusban megjelennek a nagy hőhullámok. Hiába hangzik el, hogy ez volt életünk leghűsebb nyara, mert a többi valószínűleg csak rosszabb lesz – nem annyira kézzelfoghatóak, mint a tengerszint változása vagy a gleccser hossza.

Mifelénk ez sajátos helyzetet teremt, mert nem „tankönyviek” a figyelmeztető jelek, sokkal inkább a száraz kontinentális viszonyokra jellemző nagy kilengéses rendszer működik. Ez viszont úgy jelenik meg a médiában, hogy katasztrófahelyzetek vannak, vagyis jöjjön a katasztrófavédelem és oldja meg. Inkább a pánik uralkodik el, ami stresszt teremt. Társadalmi szinten blokkolunk le, és ez nem segít az alkalmazkodásban, a rugalmasságban, amit például a haszonnövényeink kívánnának meg. Ahogy eddig a klasszikus mezőgazdaság haladt, már nem jó irány többé. Stressz helyett gondolkodni kéne, előre.

Fotó: Zirig Árpád, Nagy Balázs

A kategória további hírei