Jómagam legalábbis még abban a korban nőttem bele a borkultúrába, amikor legdélibb vörösboros vidékünk hazai éllovassága egyáltalán nem volt megkérdőjelezhető.

Első randevúink létrejöttében ugyanakkor nem csupán objektív okok, hanem szemenszedett véletlenek is kiemelt szerepet játszottak. Például, hogy a legjobb barátom valamikor a 90-es évek közepén részt vett egy pécsi konferencián, és a tudományos program szórakoztató elemeként elvitték a jelenlévőket Villányba egy kis borozásra.

Ő pedig nem volt rest tételeket hozni a felkeresett pincékből, amelyek kóstolása sokkoló élményt jelentett számomra. Mi a csuda, a magyar vörösbor ilyen is lehet? Nem savas, nem cseres, nem savanyú, nem erőszakos? Bársonyos, csúszós, zamatos – és ennyire finom?

Nem tagadhatom, előtte is próbálkoztunk különféle borokkal, de miután annak rendje-módja szerint leszoktunk a debrői hárslevelűkről és a félédes merlot-król, komoly erőfeszítésekbe került ízletesnek találnunk a szuper- és hipermarketek fanyar rizlingjeit és kemény kékfrankosait, a rabiátus bikavérekről nem is beszélve.

Vinotékák akkoriban Budapesten is csak elvétve voltak még, és hiányos műveltségünk mellett laposka pénztárcánk sem sokat segített abban, hogy eligazodjunk a bimbódzó szubkultúra réteges rejtelmei között. E kis privát állóvizünkbe dobott tehát követ az a néhány villányi veres 1996 februárjában.

De akkorát, hogy már nemigen volt számomra megállás. Az mindig úgy ment, hogy ha valami felkeltette az érdeklődésemet, akkor igencsak felkeltette, belevetődtem a sűrűjébe, amint tehettem. Kétféle útja volt ennek, mindkettő empirikus. Egyrészt muszáj volt több és több bort megismernem. Kezdetben az élelmiszer-áruházakban csaptam le vizsgálataim tárgyaira.

A választék vékonyka volt, de ha más nem is, egy-két jó zweigelt vagy cabernet franc csak akadt a Szőlő-Bor Kft. – később Villányi Borászat Rt., még később Csányi Pincészet – jóvoltából, amelyek bár nem hozták a kezdő heurékázás szintjét, de a borvidék értékeinek megfogalmazhatóságához hozzájárultak szőrmentén.

Utána hamarosan felfedeztem a borboltokat is, amelyek polcai közt tényleg úgy álmélkodtam eleinte, mint kisgyermek a karácsonyfa alatt. A másik utat a szakirodalom felfedezése és mélyreható tanulmányozása jelentette. A Borbarát magazinra és a Borkalauzra is rábukkantam, éveken át megvásároltam minden számukat-kiadásukat, vártam az új megjelenéseket, mint a Jézuskát, az összes belőlük kiolvasható betűt-információt mind-mind magamévá tettem, nem egyszer, sokszor. Alighanem kívülről tudnék idézni belőlük bizonyos állításokat és következtetéseket most is.

Ezek után magától értetődő volt, hogy újságíró lévén elhatároztam: ha ennyit iszom és ennyit olvasok, akkor írhatnék is valamit. Miért ne? Persze nem okoskodósat-ítélkezőset, az sosem volt kenyerem, inkább népszerűsítőt. Hadd tudják meg mások is, amit én sem régóta tudok: hogy a bor minden ellenkező híreszteléssel szemben nagyszerű jelenség. Hogy az oportók, kékfrankosok és cabernet-k nyomában az első utamnak Villányba kellett vezetnie, kézenfekvő volt. Hogy kihez menjek, azzal kapcsolatban sem voltak kételyeim.

A Borkalauz azt mondta: Tiffán Ede a legnagyobb, a legkomolyabb, a legmeghatározóbb.

Az év bortermelője címet is ő kapta meg elsőként, még 1991-ben, a legszebb borairól meg – amelyekhez bizonyos anyagi kondíciók miatt eladdig nem nagyon volt szerencsém – olyanokat írtak, hogy szem nem maradt szárazon.

Hogy voltak-e konkrét elképzeléseim a tartalom karakteréről, amelyet összehozhatunk, arra nem emlékszem – hangulatriportban gondolkodhattam –, de az tény, hogy a mester örömmel fogadott, és nagyot beszélgettünk. Akkorát, hogy végül egész oldalas interjú készült ebből a Kurír című néhai napilapba.

Hogy a borok milyenek voltak? Nyilván szenzációsak. A rozétól a kékoportón, a Jammertal cuvée-n meg a többin át a fekete címkés cabernet sauvignonig.

Egy izgalmas és kanyargós történet kezdete volt ez, melynek során soha nem felejtettem el, hogy honnan és hogyan indultam. Villányt sem, Tiffán Edét sem. Mindig megkülönböztetett figyelemmel követtem, mi történik a pincével és a borvidékkel. Akkor sem fordultam el tőlük, amikor a szubkultúra legvájtínyűbb köreiben a korábbi dicshimnuszokat kételyek és kritikák váltották fel, mígnem Villány és a nagy vörösborok pozícióit annektálta Tokaj, illetve a méreteikben és áraikban sem feltétlenül szerényebb száraz furmintok kultusza.

Hogy az utóbbi években – amikor is eleve sokkal kevesebbet borozom, mint azelőtt – én is többet fehéreztem, mint vörösöztem, semmi esetre sem jelenthette azt, hogy ne lennék tisztában az egykori fő kedvencek teljesítményének értékeivel. Az ízlések és a divatok változnak – a személyesek és a közösségiek is –, de az, hogy a mezőny bővül és színesedik, öröm, és nem bosszúság. Egyáltalán nem kell együtt járnia az újnak azzal, hogy mindenestül eldobjuk a régit. Ez az, amiért blogjaimban – akár csapatban dolgoztam, akár egyedül – mindig igyekeztem kiállni azon dolgok mellett, amelyeket mások hajlamosabbak voltak elvetni.

Amikor a főszerkesztő megemlítette, hogy lehetne egy rovatom az újragondolás alatt álló Gustóban, némi töprengés után arra jutottam, annak lenne értelme, ha a régen és a most közötti hasonlóságokról és különbségekről írhatnék. A borról az időben. És ha ezekről írnék, állapítottam meg, akkor senki mással nem kezdhetném a sorozatomat, csakis Tiffán Edével. Húsz év nem kevés – azóta mennyi minden történt, és ebben a mindenben annyi a tanulság, hogy nem győzzük sorra venni.

Eleinte sokat jártam Villányban, úgy is, hogy mivel a bor soha nem lett a fő profilom, a kirándulásaimra csak mellesleg kerülhetett sor. Mostanában ehhez képest keveset utazom, arrafelé négy évvel ezelőtt fordultam elő utoljára. Ez van. Egyfelől ezért esett különösen jól, hogy amikor felhívtam, örömmel köszöntött Tiffán Ede, majd úgy is fogadott.

Másfelől ezért csodálkozhattam rá, hogy mennyire más mára az a kis borváros, mint egykor. Azok az idők elmúltak, amikor még minden szálláshely olcsó volt, a pincék vagy nyitva voltak vagy nem, és két alsóközép-kategóriás étteremből lehetett választani összesen, de egyikben sem kellett telt háztól tartani.

Azt tudja az ember, hogy Villány népszerűsége nagyjából töretlen a szélesebb közönség körében, de más valóságosan szembesülni a pörgéssel, ami az utcákon egy hétköznapon is megfigyelhető. Ugyanígy hatásos a Siklós és a Kopár felőli városszélen megszámlálni a korszerű pincészetek sorát, valamint felnézni lentről – esetleg Tiffánék teraszáról – a hegyre, ahol minden dűlő szuper telepítésekkel van tele, és olyan lenyűgöző, hogy bárhol Nyugat-Európában is lehetne.

És akkor az Ördögárok-dűlőt még szóba sem hoztuk, amelynél különbet keresve-kutatva sem könnyű találni. Egy adat: a rendszerváltás környékén 1800 hektárnyi szőlő termett a borvidéken, ma 2600-nál tartanak. A mennyiségnél is nagyobbat változott a minőség, ennek a 2600 hektárnak a túlnyomó része hibátlan új telepítés, és ami nem, az is azért maradt meg, mert olyan öreg tőkék vannak még rajtuk, amelyeket érdemes volt megőrizni.

Ennyit a látványról és a számokról. Ami a borvidék fejlődésének egyéb jellegzetességeit illeti, ismerjük a vonatkozó történeteket. Tudjuk egyebek közt, hogy Gere Attilából és Bock Józsefből szupersztár lett, de tisztában vagyunk az olyan újabb fejezetekkel is, mint a Vylyan-, a Csányi- és különösen a Sauska-sztori. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a nagyon magasra árazott presztízsborok egy időben valósággal elárasztották a piacot, annyira, hogy – főként a legutóbbi gazdasági válság következtében – a fizetőképes kereslet növekedése végül lazán lemaradt a mennyiség bővülése mögött.

Hát igen: nem mindenki jött ki sértetlenül a különleges fordulatok erdejéből. Tiffánék benyomásaim szerint nem nevezhetők kivételezett nyerteseknek. Igaz persze az is, hogy – így mondják, és én hiszek nekik – soha nem vágytak arra, hogy Geréékhez vagy Bockékhoz hasonló óriásokká hízzanak. Mindig azt mesélték, akkorák szeretnének lenni, hogy még mindent kézben tudjanak tartani.

Ez megvalósult, a szőlőterületek harminc hektár környékén vannak, az éves termelés százezer palack fölött jár, a feldolgozó, a pince és csatolt részei méretszabatosak. Újdonság, hogy nemrégiben felépült egy minden igényt kielégítő, Villányhoz illően színvonalas panzió. Ez fontos, akkor jön, kóstol és fogyaszt a vendég, ha megpihennie is van hol.

Ezek rendben is lennének így, ám a közvetlen villányi élmezőny lendületesebbnek, gyorsabbnak és talán merészebbnek is bizonyult, ami aligha csupán a méreteken múlik. Még kevésbé a borokon. Legutóbb, amikor ától cettig végigvizsgáltam a szortimentet – mondom, négy-öt évvel ezelőtt –, ezt tapasztaltam. Hogy a Grande Selectionnál különb nagyküvét nem találtam, az is szép, de a Régimódi, a Principium vagy a csavarzáras portugieser is ugyanolyan meggyőző volt a maga műfajában, mint valaha.

Tapasztalataim most sem voltak másmilyenek. Viszont van, hogy tényleg nehéz rájönni, mi hiányzik, ha hiányzik. A lendület? A marketing? Az újító szellem? A folyamatos jelenlét? Ami biztos, az annyi, hogy ha ma kezdeném az ismerkedést – akár a komplett magyar borkultúrával, akár Villánnyal –, nem ugyanazt a számot tárcsáznám.

Pedig ha mégis, nem veszítenék vele semmit. Csak nyernék. Kiváló emberekkel beszélgethetnék, fantasztikus látványban gyönyörködhetnék, jó borokat kortyolhatnék. A 2015-ös évjáratban tisztán rajnai rizlingből készült Csengétől egészen a 2009-es mivolta ellenére kifejezetten fiatalos és meglehetően masszív-komplex GS-ig. S egyúttal örömmel értesülhetnék arról is, hogy a Tiffán Ede és Zsolt Pincészete elnevezés új tartalommal töltődik meg azáltal, hogy a politikában alaposan elmerült fiú helyét voltaképpen átvette-átveszi az unoka.

Aki szintén Zsolt, és aki a kertészeti egyetem után Montpellier-ben és Geisenheimben képezte-képezi magát tovább, és okos-határozott elképzelései vannak a világról meg a jövőről – és bennük Villány és a Tiffán Pincészet helyéről-szerepéről. Pontosan ez az, ami alapján joggal bízhatunk benne, hogy újabb húsz év múltán is lesz kivel és lesz miről beszélgetni Tiffánék teraszán.

Ha megérjük, meglátjuk.

(Megjelent a Gusto magazin 2016 téli számában)