Ezt a bort vinném magammal a lakatlan szigetre
Megemelem kalapomat a spanyol címkekultúra előtt.
Nem ez az első palack az Ibériai-félszigetről, amit direkt a címkéje miatt emelek le a polcról. A beltartalom ráadásul még artisztikusabb, mint maga a forma.
A színe olyan fekete, mint a szomolyai cseresznyéé, ami illatban és ízben is visszaköszön. Akárhány gyümölcsöt vélek felfedezni benne (áfonya, szilva, feketeribizli, faeper), mind érett, de nem lekváros.
Bár forróság van a pohárban és magas alkohol (14%), az esztétikai élményt mégis az alkotóelemek tökéletes egyensúlya nyújtja. Az, hogy semmi sem lóg ki.
Minél többet levegőzik, annál tapinthatóbb az egyensúly. A korty lédús, sűrű, tele frissen facsart fekete gyümölcsök, fűszerek (menta, halványan ánizs) és némi földesség aromáival.
Tanninja elejétől a végéig elegánsan puha, kedves, cseppet sem szárító. Íze intenzíven gyümölcsös, egyszerre kelti a friss és az évekig érlelt bor benyomását.
100% garnacha, ugyanaz a fajta, amit a franciák grenache-nak hívnak, azzal van tele a Rhone-vidék déli része. Vakon kóstolva bizony simán franciának mondanám, a drágább fajtából.
A Radovin webshopból amúgy 4590 Ft-ért rendeltük.
A bor neve, enemigo mio annyit tesz, az ellenségem. A vaddisznók ugyanis előszeretettel dézsmálják meg a szőlőültetvényeket, érthető hát, hogy a borászok számára nem éppen szívesen látott vendégek.
Nekem ez a világ legszelídebb vaddisznója. Minden kortya újabb és újabb inspiráció. Ezt vinném magammal a lakatlan szigetre.
BREAKING!!!!
A 2019-es egészen más stílus. Világosabb szín, áttetszőbb illat, lebegőbb struktúra. Meleg, gyümölcsös illata már-már újborokat idéz. Tanninja finom szerkezetű, savai élénkek, a meleg tónushoz képest meglepően azok. Szerethető ez az évjárat is, de ne akarjuk összehasonlítani a 2017-essel.
A casa rojo pincészetről érdemes megnézni ezt a kisfilmet, a helyett, hogy én itt okoskodnék róla.
