Ott voltam, amikor a Vylyan pincészet Bogyólé névre keresztelt újbora először került palackba.

Valami borvacsorán ültünk a Gundelben Kovács örökös sommelier Antival és Alkonyi Borbarát Lászlóval. Akkor hallottam először a szénsavmacerációról.  

Tudják, amikor a szőlőt egész fürtökben pakolják a tartályba, és az erjedés a bogyón belül indul el, ettől lesz friss, ropogós, egzaltáltan gyümölcsös, egyszerre banános és sikítóan málnás az újbor. 

Mint a beaujolais. 

A bogyólé márkanév a francia beaujolais (bozsolé) bravúros „magyarítása”, bármelyik posztmodern írónk megirigyelhetné.  

Úgy tudom, Iványi Emese, a Vylyan egykori marketingese volt Vylyan Bogyólé keresztanyja.

Nemcsak az eljárás számított akkoriban újdonságnak kies hazánkban, hanem az is, hogy a Bogyólé címkéjéért évjáratonként fiatal képzőművészek versenghetnek. A győztes címkéjével kerül aztán piacra a bor. 

Egyszer még az én véleményemet is kikérték, de olyan negatív voltam, hogy erről aztán a továbbiakban letettek.

Az igazat megvallva az egész magyar borcímkekultúráról elég lesújtó a véleményem, olyan szűk és konzervatív keretek között mozog, hogy az már fáj. A spanyolok szerintem a legmenőbbek ebben a műfajban, és sok másban is. 

Az idei pályázatot egyébként Habony Ágota, a METU hallgatója nyerte. 

Maga a bor nagy meglepetéseket nem tartogat. Hozza a megszokott-elvárt színvonalat. 100% zweigeltből készült. Színtiszta gyümölcslé (meggy, málna, banán). 

Egy leheletnyivel savasabb, mint amit az én gyomrom elbír, de hát senki nem mondta, hogy éhgyomorra kell kóstolni.

Ételek (nem csak libasült) mellett még gyümölcsösebb, még kedvesebb arcát mutatja.

Fotók: gusto.hu és Vylyan facebook