A kajapornó nem vész el, csak átalakul

2018. 01. 14., 10:08
Étel és irodalom
1392

A gasztroszelfi nem új találmány, csak régen kicsit többet kellett vele pepecselni, és a Facebook helyett inkább a nappali falára akasztották. De miért akarjuk kényszeresen megörökíteni a tányérunk tartalmát? És vajon tényleg csak az evés emlékével lehet igazán jóllakni?

Azt hittem, van némi tartásom, de bevallom, nemrég én is megtörtem. Az egész egy kiváló japán étteremben történt, ahol olyasmire vetemedtem, amiről eddig büszkén hirdettem, hogy nálam még akkor sem következhet be, ha Michelin-csillagok potyognak az égből. Sőt, mindig fölényesen megmosolyogtam azokat az ismerőseimet, akik már felültek a pillanatot digitálisan bebalzsamozni igyekvő, majd a mumifikált élményt közösségi hálókon kiárusító trendnek.

Ám azon a lágy, kora tavaszi délutánon engem is utolért a végzet: egy olyan mesterien komponált és szemet gyönyörködtető szusitálat tettek elém, hogy teljesen elgyengültem, és szigorú - mondhatni szamurájos - elveimet sutba vágva ösztönösen a telefonom után nyúltam. Mire észbe kaphattam volna, már el is kattintottam a fotót, és egy másik apró ujjmozdulat elég volt hozzá, hogy az eredményt közszemlére tegyem ismerőseim előtt. Innentől pedig minden ment a bevett koreográfia szerint: az ínycsiklandó kép szorgosan gyűjtögette a lájkokat, amíg én tökéletlen pálcikatechikámmal nekiestem a legtökéletesebb állagú és szerkezetű rizsnek, amit valaha láttam.

#ki hova akasztja

Erkölcsi bukásom amúgy csak idő kérdése volt, és nem pusztán azért, mert gyenge jellem vagyok, akit előbb-utóbb mindig magukkal sodornak a technikai divathullámok. Az ellenállás felszíne alatt valójában régóta izgatott már az internetes népművészet ezen ága, és valahol mélyen vágytam rá, hogy okostelefonom segítségével én is Zeuxis és Caravaggio nyomdokaiba léphessek. Merthogy a kajapornó korántsem újkeletű trend vagy pillanatnyi hóbort, hanem egy nagy múltú, művészettörténeti alapokon álló zsáner.

A szelfihez hasonlóan ennek a műfajnak is megvannak a maga sok évszázados festészeti előzményei. Míg előbbi egyértelműen az önarckép hagyományain alapszik, utóbbi a csendélet szellemiségét viszi tovább a közösségi hálók korában (ezen élcelődik az IKEA egyik szellemes reklámja is, amely a kényszeres kajafotózás idegesítő és abszurd vonásait domborítja ki a kultúrtörténeti párhuzammal). A különbség csupán annyi, hogy az ínycsiklandó kajaképeket már nem az étkezőbe vagy a nappaliba, hanem az üzenőfalunkra aggatjuk ki, virtuális tárlatot építgetve megállíthatatlanul rohanó életünk öröklétbe kattintott keresztmetszeteiből.

#az ecset mint varázspálca

Persze mint minden analógia, ez is sántít. Felhozható ellene, hogy a gasztroszelfivel ellentétben a csendélet valójában nem is a rajta szereplő ételről és tárgyakról, sokkal inkább a technikáról, az ecsetkezelésről, a kompozíciós érzékről, végső soron pedig a művész egójáról szól. Akárcsak a hangszerek, a virágok, a tálak, vagy a minden képen buján fodrozódó drapéria esetében: egy zamatos alma és az asztalon felejtett sonka is csak futó ürügy a festő számára, hogy megcsillogtathassa mesterségbeli tudását, és lenyűgözze nézőit a valóság illúziójával.

Efelől már az ókori anekdoták sem hagynak sok kétséget. Idősebb Plinius jegyezte fel a hellenizmus két nagy hírű festőjének ádáz versengését, amely egyben a realista csendélet eredetmítoszának is tekinthető. Az önbizalomtól duzzadó Zeuxis állítólag olyan élethűen festett meg egy szőlőfürtöt, hogy a madarak egyből rászálltak, majd csalódottan konstatálták, hogy nem is igazi. Mégsem sikerült túlszárnyalnia riválisát, a furfangos Parrhaszioszt: ő ugyanis egy függönyt festett, amelyet az izgatott Zeuxis megpróbált félrerántani, hogy végre megpillanthassa a mögötte rejlő művet. Ekkor döbbent csak rá, hogy bedőlt a trükknek, ő lett a madár, és szégyenkezve ismerte el Parrhasziosz győzelmét.      

A csattanós kis történet jól megragadja, hogy a festészet fokmérője már ekkor is a valósághűség volt. Ezen felfogás szerint a művész egyfajta illuzionista, aki varázspálca helyett ecsetet tart a kezében. A látvány bűvöletében él, és csak akkor igazán boldog, ha sikerül a nagy mutatvány, és képét összetévesztik a valósággal.

#körte és női akt

Ez a naturalista törekvés nemcsak az ókorban volt jellemző, hanem a 16-17. század fordulóján is, mikor a csendélet újjászületett, és megkezdte több évszázados diadalútját. A műfaj újkori alapjait maga Caravaggio fektette le, mégpedig egy kosár (kissé már kukacos) gyümölccsel, amelyet olyan csodálatosan festett meg, hogy egyből tömegesen lájkolni kezdték a kortársak, élükön a római és milánói arisztokratákkal. Na, és persze a többi festővel, akik nemsokára már etalonnak tekintették a képet a "natura morta", vagyis a "halott természet" ábrázolásában.

Gyümölcsöket persze addig is előszeretettel festettek, Caravaggiónál is gyakran feltűnnek, de pusztán mellékesen, az emberalakok kellékeiként. Van olyan festménye, ahol a csendéletet a szelfivel ötvözte, hiszen ő maga pózol gyümölcskosárral a kezében. A híres őscsendéleten azonban a gyümölcskosár előtérbe nyomul és hirtelen a kép főszereplője lesz. Itt születik újjá Zeuxis időközben évszázadok során elveszett szőlője, amely tényleg olyan érzéki élmény, mintha csak a kezünket kellene kinyújtani, és máris kóstolhatnánk az édes, túlérett szemeket.

Ettől kezdve viharosan terjedt a műfaj egész Európában, felkapták a spanyolok és a németalföldi festők is. A portré és a történelmi festmények mellett az eleinte kissé lenézett csendéletnek is híres, köztiszteletben álló mesterei lettek, akik egymással versengtek azon, melyikük tudja érzékletesebben visszaadni egy alma héján vagy egy kés pengéjén megcsillanó fényt, illetve egy darab hús, egy virágszirom, vagy egy kerámiaedény textúráját.

"Chardintől megtanultuk, hogy néhány körte éppúgy teli lehet élettel, mint egy nő, hogy egy agyagtál is lehet olyan szép, mint egy értékes kő" - írta Proust lelkesen Siméon Chardinről, a 18. század legnépszerűbb csendéletfestőjéről, aki szerinte nem pusztán gyönyörködtetett, de komoly esztétikai leckéket ad képeivel a hétköznapokban rejlő szépségről: minden egyes csendélettel arra tanította nézőjét, hogy akár egy pohár vízben vagy egy csésze teában is képes legyen megpillantani az élet teljességét.

#szűrők forradalma

Ám mindez korántsem csak a másolásról és a valósághűség üldözéséről szól. Már Caravaggio és Chardin csendéleteinél is sok múlott az egyéni látásmódon, ám ez a folyamat végletekig fokozódott a fotózás feltalálása után, ami alaposan kirántotta a festők lába alól a talajt. Hisz ha már egy bányász, egy hentes vagy egy léhűtő arisztokrata is egyetlen kattintással élethűbb képet készíthet, mint a nagy művész, akkor nyilvánvaló, hogy a valóságon csüngő festészetnek befellegzett, és eljött a megújulás ideje.

Mint minden válság, ez is egyszerre volt frusztráló és felszabadító: a festők egyfelől fenyegetésként élték meg a fényképezőgépek terjedését, másfelől végre lerúghatták magukról a pontosság és élethűség nyomasztó terhét, és ráküldhették a valós látványra akár a legelborultabb szűrőket is - akárcsak manapság az Instagramon. Az impresszionisták feloldották a körvonalakat, Cézanne és a kubisták darabokra tépkedték a teret, a rövidlátó Matisse felszabadította a színeket, a szürrealisták pedig a tudattalan csípős olajába pácolták a csendélet klasszikus témáit.

Elég egy pár percig görgetnünk a Facebookon, hogy észrevegyük: ezek az irányzatok a mai, digitális kajapornóban is ugyanúgy megjelennek, még ha nem is kereszteljük őket mindenféle izmusoknak. Egyeseknél az ebédet híven megörökítő realista hagyomány érvényesül, mások absztrakt, formalista, olykor egészen bolondos alakzatokba rendezve értelmezik újra reggelijüket. Valakit láthatóan a tányérján felbukkanó színharmónia, mást a teája felszínén tükröződő külvilág képe ragad meg, filozofikus üzeneteket csempészve a minimalista kompozícióba. És persze abban sincs semmi meglepő, hogy legtöbben az étvágy felkorbácsolására törekvő reklámesztétikát követik, amelyet már Warhol is istenített pop art-ikonjain.

#szusi és yolo

Ezzel el is érkeztünk a kajapornó évezredes kultúrtörténetének egyik kulcsfogalmához: a vágykeltéshez. Mások vágyán keresztül pedig annak rituális megerősítéséhez, hogy milyen értékes, elismerésre, sőt irigylésre méltó életet élünk. Hisz akármilyen stílusban utazunk is, az ebédünk virtuális megosztásának mindig van egy olyan üzenete, amely bőven túlmutat a puszta esztétikai dimenzión. "Ide nézzetek, milyen jó nekem!" - villog a láthatatlan, frusztrációink dinamójára kötött fényreklám minden egyes gasztroszelfi fölött. Aligha tagadhatnám, hogy a cikk elején említett, zseniális szusitál megosztásakor is mocorgott bennem ez a kivagyiság, amely minden korban megtalálja a maga kifejeződési formáját. Már maga a gesztus is mélyen ambivalens: egyfelől megosztom, ám ugyanabban a pillanatban meg is tagadom a többiektől az élvezetet, amelyben épp részem van. Hiszen épp az a képek egyik szadista vonása, hogy kirekesztik magukból nézőiket.

És nagyot téved, aki azt hiszi, hogy valamiféle 21. századi elkorcsosulásról van szó: a csendélet mindig is részben a felvágásról szólt. Mi mást kürtöltek volna világgá a teletömött kamrákat és megrakott asztalokat ábrázoló flamand festmények, ha nem a felemelkedő polgárság gazdagságát, öntudatát és erejét? A déli országokban közben inkább a másik pólusra helyezték a hangsúlyt: ha nem épp a nyomorra hívták fel a figyelmet a csóró tömegek siralmas vacsorájának megfestésével, akkor a saját halandóságukra emlékeztették a műélvező arisztokrata közönséget (erre utalnak finoman Caravaggio kukacos almái is, mások inkább biztosra mentek, és koponyát is festettek a képre).

#terítéken az emlék

A képeknek hatalmuk van, ez nem újdonság. Az első ókori ételábrázolásoknak például mágikus erőt tulajdonítottak: gondosan eltemették őket a halottakkal együtt, hogy azok ne szenvedjenek hiányt a túlvilágon. A hellenizmus idején aztán elterjedt a xénia nevű műfaj, amelyben a házigazdától kapott ajándékkosarat festették meg, hogy képi lenyomatát adják a házigazda vendégszeretetének. De ekkoriban söpört végig Makedóniában a "teleszórt padló" lakberendezési divatja is, amely aprólékos mozaikban imitálta a földre hulló ételmaradékokat, melyeket szintén a halott rokonoknak ajánlottak fel.

Hogy a mágikus gondolkodás máig sem veszett el teljesen, azt a (gasztro)szelfiláz is bizonyítja. Csak az történt meg, amit megosztottunk a Facebookon, és csak azt ettük meg, amit le is fotóztunk előtte. A pillanat teljes birtokbavételének feltételévé vált a megörökítés aktusa, amely kiragadja, és egy eszményi állapotban rögzíti a tünékeny gasztronómiai élményt. Ezzel együtt pedig magát az életet is konzerválja, amely folyton csak rohan, és egy másodpercre sem hajlandó megállni. "Igazán jóllakni csak az evés emlékével lehet" - szól Weöres Sándor egyik egysorosa, amely kissé átszabva akár a közösségi hálók kapuja fölé vésett mottó is lehetne: "Igazán jóllakni csak az ebéd fényképével lehet". 

(Megjelent a Gusto magazin 2017 őszi-téli számában)