„Az étlap az étterem tükörképe”. Benne tükröződik a hely szellemisége, filozófiai világképe, az üzlet színvonala, az ott dolgozók szakmai tudása.

Az első ismert, árakat feltüntető étlap a bécsi Piros Alma vendéglőből származik 1784-ből.

Az első fennmaradt magyar étlap 1834-ből való, melyen a német Speisen - und Essen - Tarif mintájára a Tariffa megjelölés szerepel.

Cserna-Szabó András író remekül összerántotta, amit erről tudni érdemes:

Kávé és limonádé

„A legrégebbi hazai étlap, amelyet ismerünk, Márkus Mihály nyíregyházi nagyfogadójából származik, 1834-ből. Nem mutat óriási különbséget a mai konyhával, hiszen már a paprika-bumm után vagyunk, többek között hurkát, kolbászt, paprikás csirkét, paprikás húst, „bornyú snitzlit”, roszbrátlit (rostbraten, azaz rostélyos), sódart és kocsonyát kínál. A mi aktuális ízlésünk számára is értelmezhető a menü – még kávé és limonádé is volt.

Nincs nyoma francia hatásnak

Ebből azt étlapból is látszik, hogy a hétköznapi vendéglátásban, pláne vidéken nem volt nyoma a francia hatásoknak, az előbb az arisztokrácia és a nagypolgárság konyháján jelent meg, leginkább a kiegyezés után. A francia hatás felerősödését majd Dobos C. József 1881-es Magyar-franczia szakácskönyve jelzi. Ha kíváncsiak vagyunk, milyen volt az forradalom éveinek átlagos, vidéki, népi-polgári konyhája, a legautentikusabb forrás Rézi néni Szegedi Szakácskönyve.

Rézi néni

Doleskó Teréz főzőasszony volt a szegedi piaristáknál, de emellett lakodalmakon, díszebédeken, templomszenteléseken, bérmálásokon, társas estélyeken, vadászlakomákon, József- és Erzsébet-napokon vagy a katonatiszt urak bankettjén is gyakran vállalt munkát. 1876-ban jelent meg alapvető szakácskönyve, ekkor 55 éves volt. Húszévesen kezdte a konyhai szakmát, tehát 1848-ban 27 éves volt. Talán az ő receptjei a legautentikusabbak, ha tényleg szeretnénk megismerni Petőfiék korának ételeit. A XIX. század Rézi néniét megelőző szakácskönyvei zömében fordítások, nem a magyar konyha aktuális állapotát tükrözik.”