Pár fogás Esterházy Péter hedonista portréjához

2020. 04. 14., 07:44
Étel és irodalom
2699

Ha most felidézzük a Bibliát, talán nem cselekszünk teljesen a nagy hívő, ámde vallásosságát soha piacra nem hurcoló író ízlése ellen: „Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.” 

És ideje van az örömnek is, mégpedig az olyasfélének, amelyről Márton Lászlónak a Kalligram folyóiratban közölt emlékezése beszélt a legmerészebben: „A veszteség nehezen viselhető érzelmi terhe alatt legyen az utolsó szó az örömé. Örülök, hogy egy ilyen nagyszerű ember kortársa és pályatársa lehettem. Örülök, hogy személyesen ismerhettem, és – amíg módom van rá – felidézhetem az emlékezetét.” 

Most magam is erre teszek kísérletet. Bár csak egy speciális szellemi és testi jelenségvilág, a gasztronómia, az evés-ivás, úgyszólván a „szökdelés” területén. Hiszen nem lehet kérdés, hogy Esterházynak igen sok köze volt mindehhez, sőt egész művészete felfogható a tágan vett hedonizmus kiáradásának. Mely a halálról gondolkozva átcsaphat epikureizmusba is, a görög tanítómester állítólagos mondása szellemében: „amikor mi vagyunk, a halál nincs, és amikor a halál megjön, akkor mi már nem vagyunk.”

E téren a magyar irodalomból csak Szentkuthy Miklós említhető vele egy étlapon, aki összes erejével habzsolta a világ minden élvezetét, a levestől egészen a Szent Ágoston-féle Vallomásokig. Mindketten túlléptek e mai kocsmán, Esterházy csak az értelemig, Szentkuthy még tovább, talán ezért sem lett annyira sikeres. Mert mindennek megvan a határa, talán ez volt Esterházy egyik titkos üzenete. Arányérzék, édes úr, mondhatnánk az ő szavaival.

Egyebekben mindketten úgy éltek és alkottak, mint kalifák a szavak ágyasházában. Szuverén módon és az irónia szabadságával válogathattak a jelzők és határozók között.

Hát nem Esterházy volt az, aki voltaképpen első könyvétől kezdve gond nélkül nyúlt bele minden anyagba, és építette be aztán a maga szövegeibe? Csinálva ekként olykor a fekáliából is aranyat?  Nem Szentkuthy volt az, aki a Playboy című magazin és az egyházatyák vagy Descartes közleményeit minden aggály nélkül egyesítette? Nála a nimfák Versace fürdőruhában csábítják Odüsszeuszt. Szabadság volt ez, és a közönségre is felszabadítóan hatott.

És mint Szentkuthy, Esterházy sem volt tragikus ember és művész, és ebben szinte teljesen egyedülálló, pontosabban más halmazt alkotó elem a nagy magyar művészek-emberek társaságában. Jellemző, hogy Esterházy ideáljai, Ottlik és Kosztolányi ugyancsak mellőzték vagy legfeljebb suttogva, mondhatni mellékesen közölték a tragédiát. Ottlik akár Esterházyról is írhatta volna a Kosztolányi-esszéjében szereplő sorokat:

„A boldogság, melynek lappangó, mély áramait vagy higgadt, tompa szívverését, kiszámíthatatlan fellángolásait vagy leülepedett keserű nyugalmát Kosztolányi sokszor szokatlan helyzetekben fedezi fel, a boldogság még majdhogynem ismeretlen, felkutatásra váró terület, és Kosztolányinak olyan egyedülállóan saját témája, mint nagyon kevés hasonló nagyságrendű írónak a világon.” 

Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Kemény Zsigmond, Ady, József Attila, Babits, Bartók, Pilinszky, Kurtág György. És még sokan mások. Ők keverték ki a magyar művészet sötét színeit, azt a baljós fényű koloritot, amely mindig lángok árnyékában (hogy a nagy, de kissé elfeledett tragikus költőt, Kálnoky Lászlót idézzem) kapta meg a legkevésbé sem vajszínű árnyalatát. Katasztrófák közepette élt ez a művészet, és mindig a magyar történelem mélypontjaiból beszélt.

Ugyanakkor létezik egy csokonais-mozartos-Weöres Sándoros vonulat is, és ennek alighanem Esterházy volt a legmívesebb folytatója. Akinél a derű elve mindig mindenen átsegítette az irodalmi formálásban. Boldognak kell képzelnünk Esterházyt. 

A mindenevő

Persze ez a boldogság olykor prózai, mindennapiasabb helyzetekben is elérte. Vagy képes volt rá, hogy kivívja magának. Legkivált a kulinária területén.

Esterházy fogyasztóként, a konyha rajongójaként mindenevőnek jellemezte magát, és ez az ételkultúra egyben az életkultúra egészét is felölelte; parodisztikusan fogalmazva: elvárási horizontja a zsíros kenyértől a Tournedos a lá Rossiniig, a ponyvától az Ulyssesig nyúlt a szellem és az ízlelőbimbók láthatárán. A lényeg az volt, amit Váncsa István első szakácskönyvéről írt káprázatos kritikájában fogalmazott meg:

„ostobaság a zsíros kenyeret kijátszani a Westminster-pirítóssal szemben, viszont a zsíros kenyér se rossz (csak a Westminster-pirítós finomabb)”. 

Plebejus arisztokratizmus ez: fentről nézve minden alacsonyban meglelhetjük az élvezetet. És csak az élvez igazán, aki fentről kezdte. És az tud mindent a lent világáról is.

A magam ízlése szerint legjelentősebb műve, a Bevezetés a szépirodalomba is felfogható egyfajta szellemi  szakácskönyvként, amennyiben bemutatja, hogyan készül, miféle anyagokból, miféle eljárásokkal és trükkökkel az irodalom. És éppen úgy olvasható, mint egy szakácskönyv: nem az elejétől a végéig, hanem összevissza, belelapozgatva. Váncsa könyvét az örömzene műfajába sorolta Esterházy, de ezt akár a saját életművéről is elmondhatta volna. És ezt is, ahogy Váncsát jellemzi:

„Egy szabad lélek, aki szenvedéllyel, őszintén, nagy beleérző képességgel fogadja magába a világ megannyi tapasztalatát.”

A hedonista nem haspók vagy zabagép, hanem a világ szépségének és gazdag teljességének görögös-mozarti derűvel megáldott befogadója. Kötetlenül csapongó lélek a szabadság konyhájában.

A tálalás esztétikája

A nekrológokban sokan idézték fel ifjúkori kisregénye egy valóban roppant szellemes és ars poeticának is beillő mondatát: „Mint pincér, Kosztolányit tartom mesteremnek”. És ez ismét önjellemezés, egyben gasztronómia és esztétika első egyberántása az életművében.

De a mondat folytatást már ritkábban citálják, pedig a lényeg inkább itt található: „Nem akarom ezt a fölfedezésemet túlfeszíteni, elegendő, ha csak arra az arányérzéket, finomságot és megértést sugalló mozdulatomra hivatkozom, amellyel az asztalra lebbentek egy étlapot, és – ha eltekintünk a mindenféle rosszindulat hamisító erejétől – talán még pontosabbá is válik a párhuzam, amint egyszer-egyszer csupán a színes, cifra feliratú ÉTLAP-borító kerül a vendégek elé.” 

Ebben a jellemzésben a gasztronómia az etika szerepét játssza, azt a szellemi magatartást és tartást, amelyet Esterházy folyamatosan képviselt és utolérhetetlen eleganciával, a természeti jelenségek evidenciájával gyakorolt. Esterházy epikus univerzumában a tálalás jelentette az író udvariasságát, amellyel megtiszteli az olvasót. Ezt pontosan úgy csinálta, ahogy Jókai írta le a magyar tálalás lényegét:

„Nemcsak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen ízlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után úgy, hogy az elköltött étel valósággal kívánja a következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, amire azt kell mondani, hogy de már ebből eszünk!”

A Bevezetés a szépirodalomba a tálalás mesterműve is volt.

Végül egy személyes emlék

Boldogult úrfikoromban magam is sokat próbálkoztam a konyhában. Egy téli délután sóletet állítottam elő, és tényleg mesterien sikerült abban a speciális cserépedényben, amelyet még az Őrségből szerzett be az első feleségem. A hosszú és izgalmas órákon át készült ételt végül a forró edényben, törülközőkbe csomagolva, fázós kisdedként szállítottuk át féltő óvatossággal Závada Pál lakásába; ez volt a vacsora színtere, és hadd tegyem hozzá, egy barátnőnk klasszikus flódnival emelte az est fényét, méghozzá két irdatlan méretű tepsivel.

Esterházy, aki felesége társaságában érkezett, minden pillanatban bizonyította, hogy mindenevő, és ilyenkor bizony nem az arisztokratákra jellemző tettekre is ragadtatta magát. Amikor ugyanis Gitta nem nézett oda vagy kiment a másik szobába, elcsent a tányérjáról egy-egy finomnak mutatkozó falatot.

Aztán jött a flódni. És még jöttek egyebek is, mert véletlenül úgy esett, hogy mindenki hozott valami finomságot. Hogy a különféle italokról most ne is szóljak.

Lassan mindenki kidőlt, a fél kortárs magyar irodalom jelesei. Ám Esterházy rendületlenül evett és kortyolgatott. Mosolygott és újabb falatot csent, immár más tányérokból is, miközben cinkosan rám villantotta szemét, egyben bocsánatot kérve apró emberi gyengeségéért. De hát a sólet és a flódni tényleg felséges volt.

Esterházy Péter (Szilágyi Lenke fotója)

A jelenet a későbbiekben egyre inkább arra emlékeztetett, amit Szomory Dezső írt le halhatatlanul A párizsi regény című remekművében. Reményi Ede, a nagyszerű hegedűművész párizsi otthonában vagyunk, akinek felesége elképzelhetetlenül gazdag volt, és egyáltalán nem a Jókai által leírt, azaz átgondolt, hanem tökéletesen kusza ételsorú vacsorákat tálaltatott folyamatosan, melyekre hivatalos volt az egyéb napokon szinte éhező magyar emigráció egy kisebb hányada.

„A vendégek mind ettek. A vendégek mind éhomra gyűrték gyomrukba a sokféle kalóriákat s robbanóanyagokat, s ettek és mindent megettek, és nem hagytak ki semmit, s Le Mans-i poularde-ra töltött paprikát ettek, s a tournedos-knak sem kegyelmeztek, valamint a paprikás csirkének sem, s a Brillat-Savarinre túrós-töpörtyűset ettek, s mikor vége volt a vacsorának, ha ugyan vége volt, majdnem mind rosszul lettek! Az előszobában volt egy ablak, mely az udvarra nyílt. Mind idejöttek ehhez az ablakhoz, s búsan az ablakfának dőlve s könnyedén lehajtva a fejüket, öt emelet magasságából könnyítettek magukon, mint a tűzhányók, füstölögve az udvarra zajló gravitációval. Igazi rubensi kép volt ez, igazi flamand éjjel búcsú után, mert a telihold sem hiányzott belőle mosolyra ferdült ábrázatával.”

A mi teliholdunk Esterházy volt, aki kaján, egyben megértő félmosollyal nézte a vendégeket, amint sorban eltűnnek a szakadatlanul nyíló és csukódó fürdőszobaajtó mögött, vagy kiosonnak a lakásból a gangra, hogy aztán hullafehéren, de jelentősen megkönnyebbedve támolyogjanak elő és vissza. Hajnalban, már szinte félájultan, még arra emlékszem, hogy a Termelési-regény szerzője ott áll a romosra evett és ivott asztalnál, és egy sebész rezzenéstelen kezével éppen a bormaradékokat töltögeti össze…

De nem ez volt az utolsó gesztusa. Hanem a barokk főúr rettenthetetlen udvariassága, akitől két nap múlva a következő levelezőlapot kaptam: „Legyen sólet? S lett sólett! Bánom, köszönöm.”

Majdnem húsz év után itt az ideje, hogy válaszoljak:

Én is köszönöm..., de mit is? Hát…, nagyjából az egészet, nemzetes uram.”

(Megjelent a Gusto magazin 2016 téli számában)