Nem nehéz feldobni apám napját, elég, ha a kedvencét kapja ebédre

2024. 06. 08., 16:00
Recept
1188

Elégedetten mormog a bajsza alatt: egy kanál leves, egy harapás a lepényből. 

Csak pár tompa fényű, kontraszttalan emlékem van a beketfai Róza mamáról: állt a zöld vaskapuban, ült a sárga fal elé kitett székén. Mintha felderengene egy kép, hogy kukoricacsutkával begyújtja a sparheltet, de lehet, hogy azt már csak én képzelem. Ő öreg volt, én nagyon fiatal, életeink csupán rövid szakaszon képeztek egymással metszetet.

Mama 1903-ban született, apám 1940-ben, én 1979-ben. A legfiatalabb voltam az egész rokonságban: mikor én még a játékot kerestem, unokatestvéreim már a felnőtt életüket indították be. Nem is emlékszem, volt-e velük valaha bármi közös programunk, ahogy arra sem, beszélgettem-e bármiről Róza mamával.

Ami megvan a fejemben, hogy kicsi volt és hajlott hátú – minden mást csak elbeszélésekből rakok kockánként össze. Azt is, hogy a kemencében galambokat sütött, finom volt a csirkepaprikása, és ha apámnak kedveskedni akart, tejfölös lepényt készített a faluvégen, ott, ahol odvas tönkű fűzfák integetnek a temetőbe ballagóknak. Meg az ott maradóknak.

Most már apu is 84: mióta anyámat elcsalta magával a covid, vagy én etetem, vagy a nővérem. Elloptuk őt Csallóközből, és átköltöztettük a Dunakanyarba. Azonban ahhoz, hogy az érzelmi mérleg kiegyensúlyozott legyen, kellenek a régi ízek, az emlékek, amit a falatok tudnak a legjobban felidézni.

A tejfölös lepény mindig beválik. Amikor begurul kis villanyos biciklijével a kapun és megmondom, mi lesz az ebéd, felcsillan szeme – vele együtt örül legkisebb lányom, Róza. Neki is kedvence. Talán a név sem véletlen, meg a szeretet se?

A tészta nagyon egyszerű: fél kiló liszthez kell három deci langyos víz, azaz hatvan százalékos hidratáltságú keverékkel dolgozunk – ez alapján könnyű változtatni a mennyiségeken, ha többet, vagy kevesebbet készítenénk. Egy teáskanál só, egy teáskanál cukor, 25 gramm, azaz fél kocka élesztő egészíti ki a hozzávalók listáját. Fél decit elcsenve a folyadékból, a cukorral felfuttatjuk az élesztőt, majd alaposan megdagasztjuk a tésztát – meleg helyen a duplájára kelesztjük.

A feltét sem bonyolult – 150 gramm tejfölt bekeverünk egy tojással és csipetnyi sóval. Persze lehet cicázni vele, bors és fokhagyma sem rontja el, ha valakinek ahhoz van kedve. A lepény tetejére is nyugodtan szórhatunk szalonnakockákat, gombát vagy kolbászkarikákat. Én most az egyszerű, purista verziót készítettem el, örüljenek azok ketten, ők úgy szeretik.

Mivel nincs kemencém, az amerikai házi pizzasütők metódusával készítem: a nehéz, 30 centi átmérőjű öntöttvas serpenyőben sütöm, amit a 240 fokos sütőben előre felhevítek. Ennyi tészta három lepényre elég – lisztes deszkán elnyújtjuk, megformázzuk, majd a zsírral éppen csak megijesztett edénybe tesszük. Megkenjük a tejfölös keverékkel, és nagyjából 10-12 perc alatt készre sütjük.

Ehhez a fogáshoz dukál valami gazdagabb leves: akár gulyásban, akár valami babosban gondolkodunk, jó az irány. Most egy nagyon egyszerű hagymás fogás készült a konyhámban. A négy fős adaghoz lassan, só nélkül, mintegy húsz percig karamellizáltam két közepes vöröshagymát, de a szakaszos visszapárolást a végén kihagytam, azt szerettem volna, hogy ne csak sűrítő barna krémként maradjon benne, hanem felismerhető alkotóelemként is.

Ilyenkor jó, ha van a hűtőben gazdag alaplé: nem kell azon gondolkodni, hogy mi adja majd a leves testét. Így lepirítottam egy maréknyi kolbászkarikát a kacsazsíros hagymán, három nagyobb fokhagymagerezdet megfuttattam rajta, majd felöntöttem egy liter csirkealaplével. A fiókból füstölt paprika, a kertből friss bazsalikom és rozmaring ment bele, majd zárásként száraz orecchiette tészta – bő tíz perc alatt megfőtt benne, le is vehettem a tűzhelyről.

Öröm nézni az unokát és a nagyapát, ahogy együtt tüntetik el az egyik szeletet a másik után. Miközben figyelem őket, próbálom felidézni ráncos kis nagyanyámat, de alig sikerül. Közös emlékeink nincsenek, vagy hát alig, de legalább olyan finomságok összekötnek minket, mint a tejfölös lepény, amivel ő is meg én is ugyanannak az embernek kedveskedünk.