Vannak olyan városok, amiknek békés, szerethető hangulata van, olyanok, ahova mindig jól esik visszamenni: nekem Mosonmagyaróvár is ilyen, így nem kellett kétszer feltenni a kérdést, megyek-e a Belvárosi Gasztro Tavaszra.

Egy sarokra a Lajtától, párszáz méternyire a Mosoni-Dunától remek helyszín a régi malom, ami ugyan láthatóan még várja a feltámadást, de az udvara már most is ideális helyszín arra, hogy a kis standoknál, az árnyékos ücsörgőkön, a zászlókkal felpimpelt téren kóstoljunk finomságokat nem csak a régióból, hanem akár az ország másik feléből is.

„Helló, letehetem itt a motoromat?” – kérdeztem a biztonsági őrtől, aki nevetve válaszolt. „Elég éhesnek tűnsz, szerintem hagyd itt és harapj valamit. A pizza nagyon finom, ajánlom!” – bökött a hosszú sor felé.

Bizony, úgy tűnt, az emberek leginkább Szabi, a pék kínálatára voltak kíváncsiak, ahol a mester őrületes tempóban tömte a kemencét, hogy mindenkinek jusson. A közelmúltban az olaszországi pizza világbajnokságon is helyt állt finomságai valóban hívogatók voltak.

A Stílusos Vidéki Éttermiség közelmúltban Sakura-díjjal kitüntetett termelői közül többen ott voltak, így azok is megtalálták számításukat, akik haza is vittek volna valamit.

Paprika fronton különösen erős volt a felhozatal: a legendás Gabko mellett ott volt a Fajszi és a legsúlyosabb szóviccekkel operáló nyúliak is – a Dömperignon címkéért jár a vállon veregetés.

A fajsziak magolaját egyébként a Páskom 1802 is beépítette a menübe – a könnyű és ízletes halászlevükben nem csak a paprika dominált, hisz az ikrás kocka és a halhússal töltött derelye is kedves meglepetés volt.

A harmonikus leves engem el is csábított annyira, hogy a krumplifőzelékükre is igent mondtam. Selymes volt és homogén, amit feldobott a pár szelet sült burgonya és a mangalica szegyhúsa.

A keleti végekről a többek között a zseniális túrógombócot kínáló Macok bisztró mellett az Anyukám Mondta is eljött – a mellettem majszoló társaság szerint a könnyű, zöldségektől illatos toszkán pacaljukba fül is jutott.

Velük szemben a zöld bódéban a mályinkai Iszkort is megtaláltuk: a kihelyezett konyhát Pohner Ádám és Kun Luca vitte.

Az egyszerű, letisztult, hagyományos értékeket villantó, nokedlivel tálalt bükki borjúpaprikás sokak kedvence lett, igaz, én náluk egy könnyű desszertet választottam: a rebarbarás-diómorzsás darapudingjuk hibátlan választás volt a kávé elé.

A Hugi sajt parenyicája az egyik leggusztusosabb dolog volt, amit a malomudvaron találtam.

A fokhagymás sajtjuk is nagyon rendben volt – a hetevényi sütöde kendermagos kenyerével kóstolva elég erős párost alkottak.

Utólag belegondolva a Pepo Papa tökolajjal is megtámogathattam volna, de észnél kell lenni, mert a könnyen a hedonisták poklába kerül az ember.

Mosonmagyaróvár környékén a szlovák főváros közelsége miatt egyre több pozsonyi telepedik le – egy kedves családdal szóba elegyedve kiderült, hogy véletlenül, séta közben keveredtek ide, de nagyon örülnek.

„Keveset tudtunk a magyar konyháról, de mióta itt lakunk, kiderült, sokszor azt is rosszul. Remek, hogy vannak ilyen lehetőségek, mert új és finom fogásokat kóstolhatunk!” – mondta a hölgy, majd gyorsan rá is tért a következő tányérra – nem választott rosszul, Macsinka séf spárgás csirkéje valóban adta az ívet. A szemem nekem is kívánta, de éreztem, még egy falat, és targoncával tesznek fel az óváriak a motorra. Nehéz leállni, ha ilyen a kínálat, igaz?

Fotó: Zirig Árpád / gusto.hu