Két hete Andalúziában töltöttem pár napot: a menü verőfényes napsütés, rengeteg láblejárós városnézés, és természetesen véget nem érő tapas-kóstolás volt.

Spanyol fordítóként persze azt hittem, könnyed kifinomultsággal sorolom majd a menüket és osztom a tanácsokat a velem utazó barátaim részére, de tévedtem: Andalúzia – mint Spanyolország bármelyik szeglete – teljesen külön világ.

„Spanyol konyha” a szó klasszikus értelmében szerintem nem létezik, hiszen ahány autonóm közösség, annyiféle étel, ital, szokás, és persze nyelv(járás) jellemzi a több mint 45 milliós lakosságú országot.

Mégis könnyen találunk néhány örökérvényű szabályszerűséget, amik alapjaiban írják le a teljes Ibériai-félszigetet.

A spanyolok köztudottan más időszámítás szerint élnek, mint Európa északabbra lakó népei. Reggel 9-fél 10 előtt például nehezen találunk nyitva tartó kávézót (a hajnali sétával remekül megjártam!), hiszen a munkaidő és az iskolai tanítás is ilyenkor kezdődik.

Az általában sütemény jellegű, édes reggeli után dél körül jön egy csésze kávé, mégpedig a nap első tapasával kísérve, ami lávakövön sült poliptól a véreshurkáig gyakorlatilag bármi lehet.

Egy kései ebédet követően az élet megáll, a munkahelyek kiürülnek és a boltok bezárnak: a nap legmelegebb óráiban mindenki hazamegy sziesztázni, és 5-ig elő sem kerül.

Uzsonnára megint bedobhatunk egy-két tapas-t, majd este 9-10 között jön az „igazi” vacsora. A spanyol fogások önmagukban nem kiadósak, de mivel alapvetően laktatóak és jó fűszeresek, egy vacsorát 3-4 féle tapas kipróbálása után (sajnos) befejezettnek is tekinthetünk.

Bármilyen úticélra igaz, hogy a csillogó turistacsapdák helyett a helyi közönséget érdemes követni – még ha ők sokszor látszólag kevésbé izgalmas bárok felé veszik is az irányt.

A spanyol „bár” szó roppant kényelmes módon önmagában jelent kocsmát, éttermet és kávézót is, ahol a nap bármely szakában találunk épp a fogunkra való csemegét (kivéve természetesen az elképzelhetetlenül korai reggel 8 órát...).

Emellett viszont a spanyolok valamiért hírből sem ismerik a hangulatvilágítást, és sokszor a pultnál evés bizony annyit tesz, hogy a vendégek a használt szalvétákat egyszerűen a földre hajítják, úgyhogy éjféltájban már térdig gázolunk a szemétben.

Mit rendeljünk tehát Andalúziában? 

Először is tájékozódjuk: az italokat sokszor automatikusan kíséri egy-egy tál tapas, így könnyen „rendelhetjük túl” magunkat (Granadában például minden körhöz kérdés nélkül külön fogás dukál, ami általában egy falat a napi ajánlatból, vagy egy-két frissen elkészült ételből).

A bárokban választhatunk a „tapa” vagy a „ración” között, előbbi egy pici kóstolót, utóbbi pedig egy teljes adag ételt jelent.

Ha meleget rendelnénk, jó kezdet a fideos, a frissen pirított rövid cérnametélt, általában mindenféle tenger gyümölcseivel nyakon öntve, illetve rendeljünk bátran rizottót is – ahány hely, annyi ízesítéssel készítik, de általában mindig valenciai hosszúszemű rizsből.

Nagy kedvencem a gambas al pil pil, a fokhagymás-chilis olívaolajban kisütött rákok, illetve a pimientos de Padrón, a galíciai eredetű sült, nagyszemű tengeri sóval meghintett zöldpaprika, illetve az Újvilágból elszeretett avokádó szinte bármilyen formája.

Hideg tapasokból kötelezően kipróbálandó a jamón ibérico (a hegyi fekete sertésből készült érlelt sonka), illetve annak különféle – füstölt, sózott, főtt – kollégái, így például a közismertebb jamón serrano.

Ezeket a húsneműeket afféle újraértelmezett street foodként még az utcán sétálva, papírtölcsérbe csomagolva is megvásárolhatjuk (és sokszor jobban is járunk vele, mint egy tölcsér fagyival).

Sajtok terén csakúgy, mint Spanyolország más részein, Andalúziában is széleskörű kecske- és juhtermékeket találunk. A helyi kedvenc a queso payoyo, ami az andalúz payoya hegyikecske után kapta a nevét, bár juhtej is kerül bele a hegyoldalakat nagy népsűrűségben borító birkanyájaktól.

Desszertnek (vagy reggelinek) egy adag klasszikus spanyol szalagfánkot, azaz churrost javaslok, illetve a fagylaltárusoknál gyakran találunk frissen kevert horchatát, ami lényegében jéghideg, fahéjjal ízesített valenciai mandulatej.

Az andalúz konyha sokszínűsége garantálja, hogy itt nyaralva mindenki megtalálja a neki tetsző fogásokat, bár mindezzel együtt nem árt, ha nyitottak vagyunk a paprikás szószban úszkáló éti csigákra, a saját tintájában pácolt szépiára, és egyéb (számunkra meglepőnek tűnő) fogásokra.

Mindenevő létemre nekem az egyetlen elgondolkoztató élményem az volt, amikor megtudtam, hogy a granadai bikaviadal aréna az aznapi „harcosokat” a közeli steak éttermek részére értékesíti...

Az ételek minősége már önmagában megér egy retúr repülőjegyet Andalúziába. És még egyszer a lényeg: bátran hagyatkozzunk a helyi tanácsokra, ahogy kis társaságunk is tette, amikor a Sacramento domb megmászása után kimelegedve betértünk az első kis bárba.

Az idős tulajdonos békebeli kék-fehér pöttyös kötényben sietett elénk, és némi egyezkedés után kiderült, hogy se söre, se fehérbora nincs, egyszóval csak Rioját tud hozni, de nagyon finom lesz, higgyük el. Elhittük.

A bort végül három különböző pohárban kaptuk, de valóban nagyon finom volt, és még egy kis tál házi olívabogyó is járt mellé. Soha rosszabbat!

(fotók: Csikós Júlia és Szalay Zsófia)

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Ahol a sajt az identitás része